Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely tanúskodik, hogy a hétköznapi, praktikus írásbeliség a helyi jogi ügyletek újabb és újabb szféráját próbálja hatókörébe vonni: szolgáltatások teljesítését tanúsító nyugtáktól37 a faizási vagy halászati commissiókig38, emberek és állatok pűssusaitól39 az adásvételi- és 57 17. századi úriszéki pereink gyakran emlegetik az uradalmi gazdálkodás és adminisztráció ezen, a jobbágyok kezéhez is eljutó írott produktumait. A földesúr borának kiárusításra történő átvételét nyugtával („cédulával") kell igazolniuk, tudjuk meg például egy 1614-ben a jánosházi uradalomban Varsány, Dabronc, Istvánd, Hegymagas, Apáti és más falvak jobbágyai ellen lefolytatott perből. E cédulák bemutatásával védekezik a vádlottak egy része, a másik része pedig mentegetőzik, hogy nem tudták, mi miatt hívják őket a bíróság elé, ezért nem hozták magukkal a céduláikat. VARGA Endre: i. m. 297-299 (144. sz.). Gyakori az is, hogy írott nyugtát kapnak a jobbágyok a szőlők utáni tized megfizetéséről is; ezek bemutatását követeli például 1651- ben a szalónaki uradalom több Vas megyei falujának — Vashegy, Csatár, Cák, Hodász stb. — szőlőbirtokosaitól, bizonyítandó, hogy azok, akik az 1625. évtől keződően szőlőt szereztek, kinek fizették utána a tizedet, illetve hogy „ha vettfekjé azon levelet az szokás szerint”. Uott. 195—196 (78. sz. 21. causa). 38 A 17. századi uradalmi gazdálkodással kapcsolatos perekben gyakorta hivatkoznak a tiszttartók által a jobbágyoknak adott, küldött írott commissiókra (időszaki parancsokra, megbízásokra, illetve engedélyekre, felhatalmazásokra); így például tűzifa kivágására felszólító „cédulára” (1643, Pázmánd falu, pannonhalmi uradalom, VARGA Endre: i. m. 357. 185. sz.), nádvágásra szóló commissióra, (1643, pannonhalmi uradalom, Uott. 355-356 184. sz.), teljesítendő fuvarról kapott írásra (1671, pápai uradalom. Uott. 630—631. 341. sz.), vagy éppen a tilalmas erdőkben fakivágásra, makkoltatásra engedélyt adó „cédulákra” (1651, szalónaki uradalom. Uott. 191-192 78. sz. 17. causa). A gazdasági-adminisztratív írásbeliségnek ezek az efemer termékei — cédulákra írott jogosítványok illetve nyugták (Id. még a 27. és a 33. jegyzetet) — annál fontosabbak a történész számára, hiszen ezek voltak azok, melyeket a korabeli társadalomban talán a legszélesebb körben használhattak, melyek jobbágyokhoz, parasztokhoz, városi kisemberekhez is eljuthattak. Utóbbiak kapcsán hadd említsem meg, hogy Szeged város levéltára az 1739/41-es nagy pestisjárvány idejéből őriz egy tucat kicsiny, féltenyérnyi cédulát egy-két soros kézírással, melyeket éppenséggel koporsódeszka vételezésére szolgáló bonusokként adott ki a város. (CsmL, SzL, IV. A. 1003. gg.) A 17-18. századi uradalmi írásbeliség kérdését alaposabban vizsgálta, ám meglehetősen szkeptikus következtetéseket vont le TÓTH István György: „Mivelhogy magad írást nem tudsz...” 104-110. 39 A Corpus statutorum anyagában a legkorábbi statútumok úgy tűnik, városi polgároktól és kereskedőktől követelik meg, hogy maguknak passust váltsanak. Amikor azonban Kőszeg 1652-ben felpanaszolja, hogy az „itt való kereskedő emberek az városi szabad levelek neve és ereje alatt” nem városi emberek portékáját átviszik a harmincadhelyen és így az idegenek nem fizetik meg a vámot, egy bizonyosan már jóval korábban kialakult illegális gyakorlatra, következésképpen a szabadlevelek régóta megszokott voltára utal. Corpus statutorum V (Második fele). 238. Az sem valószínű, hogy Debrecen csak 1686-ban rendelkezett volna először úgy, hogy: „Valamely debreczeni ember kereskedésre kijár, mindenkinek az várostól külön-külön személy levele legyen, az mely is csak olyannak adatik, a ki igazán concivis.” Uott. III, 689-690. Kommunikációtörténeti szempontból is fontos lenne a jxzssushasználat kora újkori formáit minél alaposabban ismerni, s nemcsak a városi polgárok, hanem általában az utazók, útonjárók személyazonosságának a tanúsítása terén. Vándorlók, útonjárók passusára számos helyhatósági rendelet hivatkozik a 17. századon keresztül. Szatmár megye például már 1641-ben, amikor elrendeli, hogy „Az kik pedig vagabundusok, erdőt, mezőt állanak, falukrul falukra járnak, nem lévén bizonyos documentumok igaz járásuk felől, azokat minden rendbeli ember akárkik házainál megfoghassák.” Uott. III. 96. Komárom megye a kóborló katonákkal kapcsolatban rendelkezik ugyanígy 1648-ban: „az városokon avagy falukon, hogyha mi oly lézengő és csavargó lovas avagy gyalog [... ] magokat tartatják [...], s komáromi kapitány urak levelét nem mutathatják,” el kell fogni és a komáromi kapitány elé kell vinni. Uott. V (Első fele). 137-138. Az útonjárók passusaival kapcsolatos rendeletek megszaporodni látszanak a 17. század második felében az északi megyékben. Abaúj megye 1670-es statútuma szerint például „Az mely csavargó latroknak ur októl avagy elöl járó jóktól testimoniumok nincsen [...], Az kóborlókat egyik helyben, másban, levél mellett avagy levél nélkül quartélyozó, szegénységen élő s fogyató akár nemes, akár nemtelen lovas és gyalog vagabundusokat” össze kell fogdosni és a fő- vagy az alispán elé kell vinni. Uott. II (Első fele). 256. Hasonló értelmű rendeletek Máramaros megyéből 1671-ből (Uott. III. 159.), Túróc megyéből 1676-ből (Uott. IV (Első fele). 409.), Ugocsa megyéből 1690-ből (Uott. III. 195-196.) maradtak fenn. Végül álljon itt Bihar megyének egy jóval későbbi rendelete, 1794-ből, mely a maga részéről az útilevélnek immár sztenderd formát igyekszik szabni: „senki passus nélkül annyi földre, az honnét azon nap 18 ActaPapensia.II (2002) 1-2.
