Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabétizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet
Műhely bíróság előtt bizonyítsák — megintcsak élőszóban és ritualizált módon, eskü alatt —, hogy valóban az előírt és elvárt ceremóniák közepette zajlott-e le az illető aktus32. Kutatásaim egyik legfőbb tanulsága, hogy a gyakorlati használat során — egy-egy konkrét jogi ügylet lebonyolítása során — a kora újkori kommunikációs repertoár fent említett négy formája szinte mindig keverten, mintegy egymásra halmozottan jelenik meg. Az írott dokumentumok szóbeli és/vagy rituális, szimbolikus gyakorlatokba ágyazódnak, ahogyan szimbolikus tárgyak és/vagy cselekedetek kísérik a szóbeli jogi aktusokat is. A kommunikációs repertoárnak ez a többszörös/sűrű használata úgy tűnik, korszakunkon végig, s (az általam vizsgált forrásokban megjelenő) társadalmi rétegekre való tekintet nélkül jellemző33. Sőt, nemcsak a mindennapi joggyakorlat szférájában jelenik meg, hanem a 32 Végrendelkezéssel kapcsolatos peres ügyekben gyakoriak az olyan kifogások, hogy a hagyatkozás formai/rituális kívánnivalókat Hagy maga után. Pápán például 1622-ban a város bírósága előtt kezdődött egy ilyen per, melynek ítéletét azután az úriszék is jóváhagyta. A földesúr beperelte Litteratus Demeter feleségét és egy csapót, mert azok — szerinte jogtalanul — rátették a kezüket egy a közelmúltban egymás után elhunyt polgárasszony illetve annak férje javaira. A földesúr szerint csak az ember tett végrendeletet, melyben azonban atyafiságára semmit sem hagyott, mindenét feleségére testálta; az asszony „bizonios es ualosagos allando testamentom” nélkül halt meg, így az úr magának követeli az utánuk maradt ingóságokat, pénzt és ezüstneműeket. A férj esetében nem derül ki, milyen — szóbeli vagy írásbeli — végrendeletről lehetett szó, mindenesetre annak a bíróság előtt való bemutatását (vagy tanúsítását) sem ő, sem az alperesek nem szorgalmazták; vagy elveszett vagy nem voltak elérhetők az aktusnál jelenlévő tanúk. A figyelem sokkal inkább az asszony testamentuma felé fordult, amely, mint kiderült, mégiscsak létezett, s más atyafiak mellett az alpereseket tette meg örökösnek. Sőt, nem feledkezett meg a földesúrról sem, „az miuell legh elószór tartozót, az urnák w Naganak megh háttá”. A földesúr prókátora mégis kifogást emel, szerinte nem teljesen szabályosan készült a végrendelet. Megtudjuk egyrészt, hogy az asszony „halálos agiban leuen” „testamentum levelet” írattatott, amely a per időpontjában egy bizonyos Kozma György kezénél volt található, őtőle kapta meg a városi bíróság. Utóbbiról semmi több nem derül ki, szembetűnő azonban, hogy nem úgy hivatkoznak rá, mint valamely egyházi személyre (esetleges írásba foglalóra vagy a végrendelet őrizőjére). Elképzelhető, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a földesúr prókátora gyanakvással fogadta a hirtelen felbukkant végrendeletet, mindenesetre azt különösen kifogásolta, hogy a hagyatkozás nem kapta meg a megfelelő — és jogerejét garantáló — nyilvánosságot: „Az my penigjen az testamentom teteit illetj, azis titkon uolt", „minden lestamen- tomnak leikészítése] bizonios szemeliek elől szokot lenny, ez penígh nem úgy uolt." Az iratok sajnos nem árulják el, hogy konkrétan kiket is hiányol a prókátor, a vallomásokból mindenesetre úgy tűnik, még e titkos írásbeli testamentumtételnél is többen — mint potenciális későbbi „szóbeli bizonyságok” — voltak jelen. (Vagy csak így akarták azt beállítani a bíróság előtt). Akárhogy is, a prókátor utolsó követelése ls jelzi, hogy az írott szó érvényét korántsem tekintették más kommunikációs formák teljes értékű helyettesítőjének: „az kik abban az testamentom teteiben ielen uoltanak, sub iuramento tartozzanak referalny, hogy az megh neuezet Czapo Giórginek felesege testamentomot teuen, semmit az testamentomhoz nem addaltanak, sem ell nem uettenek benne." VARGA Endre: i. m. 527-529 (286. sz.), idézett részek: 527, 528.) (Kiemelések tőlem: Sz. K. I.) 33 Hadd idézzek előbb úriszéki pereinkből néhány 17. századi példát. Ingatlanátruházással kapcsolatban jelenik meg a jogi kommunikáció sűrű formája a következő perekben. Lózson 1653-ban abból keletkezett összetűzés Viczay János földesúr és nemes Vághy László között, hogy előbbi (elővételi jogára hivatkozva) meg akarta venni utóbbi szőlőjét. Vághy azonban, jóllehet, megalkudott a földesúrral, végül nem volt hajlandó sem a fizetséget átvenni, sem szőlőjét urának felváltani. Mint kiderül, az alkuval kapcsolatos megegyezést nem foglalták írásba, hanem több „emberseghes emberek előtt” bonyolították le [szóbeli forma], „aldomassatís az kelnek szokása szerent fői mutativan” [rituális forma]. A szőlő már korábban is ingatlanátruházás tárgyát képezte, ez esetben egy harmadik fél vett részt az ügyletben: egregius Tholnay János egyik szőlőjével cserélte el Vágfiy. Ezúttal keletkezett ugyan írott dokumentum, de a jelenlévő szóbeli bizonyságok sem maradtak el: „Vagy [Vághy] uramis bizonios szemelliek előtt leueletis advan azon szőleie felől Tholnay vramnak, s Tholnai vramis Vaghi vramnak.” VARGA Endre: i. m. 455—457 (241. sz.), idézett részek: 455, 456. Jobbágyok közötti szőlőadásvétel módjáról tájékoztat egy 1679-ben, Páldon (garamszentbenedeki uradalom) lefolytatott per, mely szerint egy idegen falusi jobbágy megvette az egyik páldi család ősi szőlőjét. Az adásvétel tanúsításához Acta Papensia II (2002) 1-2. 15
