Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

HÉJJAS PÁL: A balatoni halászat

A bérleti díj 1925 után a következőképpen alakult. A kikötött haszonbér 30.000 kg ponty értékének felelt meg, és további 12-12 ezer kg pontyegyenértéket kellett fizetni 25%-os üzleti haszonrészesedés és 25%-os részvényrészesedés megváltása címén. Ezt az 54.000 kg-ot a ponty évi átlagárával szorozták be. Ennek kiszámítására az Országos Halászati Egyesületnél történt, ahol egy bizottság keretében a halászati társulat és a halászati részvénytársaság képviselői felhasználva a budapesti vásárcsarnoki „Hivatalos Árjegyzés" című közlöny előző év folyamán megjelent összes (52 db.) példányát, kiszámították az „édesvízi jegelt (nem élő) nagy ponty budapesti központi vásárcsarnoki" átlagos árát. A halászati részvénytársaság adott még a fentieken kívül évente 70 mázsa I. osztályú fogast, telepített évente 50 millió süllőikrát és 100 mázsa nemes pontyivadékot, biztosította a Balaton mellett hat helyen az állandó halárusítást és a nyaralótelepeken havonta két alkalommal friss hal árusítását. A fogas a jogtulajdonosoknak járt, méghozzá 15 holdanként egy kilogramm. A legnagyobb birtokos, a veszprémi káptalan 1943-ban 18.334 hold mederbirtok után kapta a haszonbért és még 1222 kg fogast. Hunyadi gróf 8880 hold után 592 kg fogast mondhatott magának. A közbirtokosságok jóval szegényebbek voltak. A balatonfürediek 40, a zánkaiak 36, az arácsiak 23 kg fogast kaptak néhány százholdnyi mederbirtokukért évente. Első osztályú fogasnak az 1,70 kilogrammon felüli példányok, másodosztályúnak az 1,00-1,70 kg közöttiek, harmadosztályúnak a 0,50-1,00 kg közöttiek, negyedosztályúnak a fél kilogramm alattiak számítottak. Első osztályú helyett lehetett alacsonyabb osztályúból többet kérni, s akkor az egy kiló I. osztályú fogas helyett vagy 1,22 kg II. osztályú vagy 1,57 kg III. osztályú vagy 2,20 kg IV. osztályú halat adtak ki. A nagyobb vízparti községek előtt a társaság gőzhajói végül szinte naponta megjelentek a friss zsákmánnyal, és az árusítás megkezdése előtt három hosszú kürtszóval jeleztek az érkezésüket. Erre azért volt szükség, hogy a parti lakosok a messzi szőlőhegyekről is le tudjanak menni a halárusítás helyére. A pontyszaporítás érdekében kihelyezett pontyivadékok egy- és kétnyarasak voltak. Növekedésük és vándorlásuk ellenőrzése végett 1928-tól kezdve - évente kb. 100 darabot - összesen több mint ezer példányt egy nyolc és fél centiméteres fémszalaggal jelöltek meg (Unger Emil-féle jelölés), mielőtt Siófokon és Balatonföldváron vízbe engedték őket. Aki később kifogott ilyen halat, és a jelölést beszolgáltatta, kettő pengőt kapott érte.

34 A pontyivadékok biztosítására a halászati részvénytársaság a Haltenyésztő és Halkereskedelmi Részvénytársasággal, illetve annak jogutódjával, a Magyar Tógazdaságok Részvénytársaság kötött szerződést, de ez a kapcsolat csak néhány évig állt fenn. A süllő mesterséges szaporítására 1904-ben Siófokon süllőkeltető telepet létesítettek, de ez nem hozta meg a kívánt eredményt. Annál sikeresebb volt viszont a félmesterséges keltetés bevezetése. Ez abból állt, hogy a süllő ívóhelyein, az akadókon cirokszalmából és borókából készített fészkeket helyeztek el. Miután a süllő ezekre A Balatoni Halászati Társulat 1942. szeptember 10-én kelt ismertetése. A társulati igazgató (Hellebranthné Bariss Pálma) által készített 10 oldalas ismertetés, amely történelmi visszatekintést is tartalmaz. Balatoni Múzeum. Keszthely, H. 57282.sz. 131