Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

HÉJJAS PÁL: A balatoni halászat

egy vízterület kíméleti térré nyilvánítására és a balatoni befolyókon felszerelendő halrácsok alkalmazására. Előírták a tilalmi időt, a méret szerinti korlátozásokat, a halászatnál alkalmazható eszközöket, továbbá azt, hogy a társulatnak kötelessége a fontosabbnak minősített halfajok tenyésztésére súlyt helyezni. A tilalmi időszakot halfajonként eltérően állapították meg. Többségük április 1. és június 15. között esett tilalom alá: pl. a fogassüllő és a kősüllő, de a pontyé április 1jétől július 15-ig tartott. Méretkorlátozásokat is életbe léptettek, eszerint fogassüllőt 35, kősüllőt 40 (!), pontyot pedig 30 cm alatt nem lehetett kifogni. Még a rákot is védték, 8 cm volt az alsó határ. A halak hosszúságát a fej elejétől a farok végéig mérték. Az 1888-as törvény három és fél évtizedig szabályozta a halászatot. Ekkor készült el az 1925. évi XLIII. törvénycikk, a második halászattal foglalkozó törvény, az ún. halászati novella, amelyet a földmívelésügyi miniszter a 9500/1926. F. M. számú rendeletével, 1926. december l-jén léptetett életbe. Ez a törvény nem a korábbi helyére lépett, nem helyezte hatályon kívül a pontjait, hanem csak módosította és kiegészítette azokat. A Balatonon, amelyet zárt vízzé nyilvánítottak, a felettes szervek által jóváhagyott üzemterv szerint lehetett halászni. Módosítottak a tilalmi időn, április 20-tól május 31-ig általános halfogási tilalmat rendeltek el. A korábban tiltott eszközökkel ezután sem lehetett halászni (pl. szigony, dárda, lőfegyver stb.). A kihágásokat, orvhalászokat, orvhorgászokat a korábbiaknál szigorúbban szándékoztak büntetni, igaz, ennek ezután sem volt sok foganatja. A Balatonon az orvhalászatnak mindig nagy hagyománya volt. Hiába tiltották törvénnyel, hiába büntették meg az elkövetőket, a környékbelieket nem lehetett attól elriasztani. A Balatoni Halászati Társulat már az alakuló közgyűlésén foglalkozni kényszerült az orvhalászattal, s később szinte minden tanácskozásukon szóba került az ellene való küzdelem. A hatóságok a kikötő felügyelőséget és a csendőrséget is igénybe vették a rabsicok ellen, különösen az íváskor elrendelt tilalmi időben. A csendörök külön pénzt kaptak az orvhalászok elfogásáért, és az 1925-ös törvény kihágás helyett lopásnak minősítette az orvhalászatot, de mindez nem sokat ért. Jellemző a helyzetre a Balatoni Halászati Társulat 1943. április 8-i közgyűlésén elhangzott igazgatói jelentés, amelyben az orvhalászatról a következőket olvashatjuk: „Minden évben, amikor jelentésemnek ehhez a szakaszához érek, a tehetetlenség lehangoló érzése vesz rajtam erőt, mert a javulás legkisebb méreteiről sem tudok számot adni." Amikor elérkezett a Mátyás-napi csukaívás ideje (február 24.), a parti lakosság őseik példáját követve elővette rejtekéből szigonyát, gyaloghálóját, varsáját, borítóját, eresztőjét, hogy a márciusi ön- és áprilisi süllőíváson keresztül a májusi ponty- és keszeg „fördés" végéig kivegye részét a gazdag zsákmányból. Igaza volt a marcali bíróság által orvhalászásért többször megbüntetett, majd a halászati részvénytársaságnál halcsősznek alkalmazott Szabó Palkó Józsefnek, aki a harmincas években a fonyódi halásztelep vezetőjének a szemébe mondta, hogy „Csendőr ide, törvény oda, felügyelő úr, a magunkfajta vérbeli, halon felnőtt partlakó bizony mindig kirakja az eresztőjét a bockára, és leburítja a fördő pontyot, amíg csak az egész Balatonra födőt nem tesznek."

29 LUKÁCS 1951. 108. Lukács ugyanitt megemlíti, hogy nevezett halcsősznek már az apját is mint híres eresztőst ismerte, aki Keresztúrról közvetlenül szállította a nagy fogasokat böjt idején Hofbauer bécsi halkereskedönek. 127