Tanulmányok Pest megye múltjából II. - Pest Megye Múltjából 13. (Budapest, 2007)
3. HÉJJAS PÁL: Megkésett riport nagybaczoni Nagy Vilmos (1884–1976) ny. vezérezredes volt honvédelmi miniszterrel. Piliscsaba-Klotildliget 1974. augusztus 12.
MEGKÉSETTRIPORT NAGYBACZONI NAGY VILMOS... A magyar jobboldal - elsősorban Imrédy és köre - a doni vereség után itthon azzal vádolta a kormányt, föleg a honvédelmi minisztert, hogy ők a felelősek az egész front összeomlásáért, mert elégtelen volt a harcokban a magyar katonai részvétel. Szerintük a magyar vezetés, ellentétben a románnal, nem állította az egész honvédségünket a németek szolgálatába, és ezért nem kaptunk azokból a korszerű harceszközökből (repülök, tankok stb.), amelyekkel a németek a kint harcoló román alakulatokat ellátták, 78 és amelyekkel a magyar csapatok vissza tudták volna verni a szovjet támadást. Ezek a hazai jobboldali politikusok még azt a keveset is hajlandóak voltak feláldozni a németek oltárán, amelyet a kormány még meg tudott menteni. Támadásaik a későbbi hónapokban még erösebbek lettek, és Nagy Vilmos, aki a nyilasoktól ekkorra már megkapta a „zsidóbérenc" címkét, egyre nehezebb helyzetbe került, de még állta a támadásokat. 1943 elején Kállayék legszívesebben hazahozták volna a katonákat a frontról, de ezt a németek nem engedték. Elsősorban azért, mert 1943 elején már ők is kezdtek kifogyni a tartalékaikból, és minden erőforrást igyekeztek felhasználni, amelyet a német érdekek szolgálatába állíthattak. Hat hadosztályt kint kellett hagyni a megszálló feladatok ellátására. Ezek a csapatok érintkeztek nap mint nap a helyi lakossággal, és feladatuk volt többek között a partizánok ellenállásának a felszámolása is. Brutális összecsapásokra, véres leszámolásokra került sor, amelyek még évekkel később is beárnyékolták a szovjet-magyar kapcsolatokat. Sajnos ezeket a gyengén felszerelt alakulatokat a németek ígéretük ellenére bevetették a harcokba is, amikor 1943 nyarán az orosz támadások miatt hadosztályaik nehéz helyzetbe kerültek. Még el sem sirathatták itthon a voronyezsi katasztrófa áldozatait, amikor a németek újabb követeléssel álltak elö. Balkáni megszálló csapataik felváltására, amelyeket a keleti fronton terveztek bevetni, magyar alakulatokat kértek. Három hadosztályról volt szó, ezeket kellett volna a szerbeknél alkalmazni. Nagy a könyvében részletesen írt az esetről, megemlítve, hogy ez volt az első jelentősebb összecsapása Szombathelyivel és a vezérkarral. Mély nyomot hagyhatott benne, mert a hangfelvétel alatt is többször szóba hozta. A történet lényege a következő. 1943 februárjában a vezérkar hadműveleti csoportfőnöke egy irattal jelentkezett nála, s arra kérte, hogy azt láttamozza, és a tartalmát vegye tudomásul. Az ügyiratban az állt, hogy a vezérkar főnöke megegyezett a németekkel a fent említett három hadosztály kiküldésében. A németek a bolgároktól is hasonló céllal kértek néhány hadosztályt, és velük már meg is állapodtak a felváltásról. Nagy Vilmost nem harcoltak a szövetséges nagyhatalmak ellen, a horvát és a szlovák érdekeket pedig egy-egy emigráns kormány (jugoszláv, csehszlovák) képviselte. Nagybaczoni, 1947. 188. o. 77 Imrédy Béla (1891-1946) Magyarország miniszterelnöke 1838 39-ben. Bár a zsidótörvények egyik kidolgozója, miniszterelnöki tisztéről egyik felmenőjének zsidó szánriazása miatt kellett megválnia. Különös, hogy származási „problémája" nem zavarta a szélsőjobbot, akiknek elismert vezetője volt, inkább azok támadták miatta, akiknek az ö politikája túl radikálisnak tűnt. Imrédy gyakran és hevesen bírálta Nagyot. Ennek ismeretében érdekes, hogy Nagy Vilmos szerint leváltásában szerepe lehetett annak, hogy a kormányzó jó kapcsolatot tételezett fél közte és Imrédy között. Imrédyl 1946-ban háborús bűnösként kivégezték. 78 Keitel vezértábornagy a háborút követően azt írta, hogy a román csapatokat azért tudták a magyarnál könnyebben és bőségesen felszerelni fegyverrel, mert a román hadsereg föleg francia fegyverzettel volt ellátva, és ezt a németek a zsákmányolt fegyverekből meg tudták oldani. Keitel vezértábomagy visszaemlékezései. Budapest, 1997. 144. o. 94
