Tanulmányok Pest megye múltjából - Pest Megye Múltjából 11. (Budapest, 2006)

HÉJJAS PÁL: Pataki Mihálynak, Rózsa Sándor elfeledett betyártársának története

PATAKI MIHÁLYNAK, ROZSA SÁNDOR... a betyár utolsó útjáról: „az Üllői úton vitték a törvényfára, [...] szólt neki nagyharang, kisharang, a Ferenciek templomáé meg a József fiúárvaházé. [...] s zokogó hölgyek könnyeivel vegyesen hullanak alá koszorúk, csokrok, virágok a legszebb betyár elé" Ez a hírverés, ez a felhajtás csak annak járt, aki törvényszék elé került, akinek ügyét napokig vizsgálták, akiért cikkek tucatjait lehetett írni, akinek akasztását úgy lehetett végignézni, mint egy vásári mutatványos előadását. Ez a Bogár fiúk közül csak Imrének adatott meg. Ebben kereshető későbbi népszerűsége. A többiek által elkövetett gyilkosság, rablás, lövöldözés mind az ö számlájára került. Ennek köszönhető, hogy halála után legendás betyárrá, balladák hősévé vált. A közérdeklődés, az újságok, a betyárfolklór tette azzá. * Nincs könnyű helyzetben az, aki pontosan akarja meghatározni a „betyár" fogalmát. Nemcsak az utókor számára nehéz a feladat, így voltak ezzel a kortársak, de még maguk a betyárok is. A kifejezés ugyanis nem mindig volt azonos a „rabló" jelentéstartalmával. Maga a szó a XVIII. század közepén bukkant fel először, édologtalan fiatal legényt jelentett. Később használták ezt a fogalmat a céltalanul bolyongó szegénylegényen kívül még a napszámból, alkalmi munkából élő szegény emberre éppúgy, mint a korhely, munkakerülő csavargóra is. A kifejezés fokozatosan töltődött fel negatív tartalommal, s vált a XIX. század közepére azzá, amit ma is ismerünk: szegény, dologtalan csavargó, aki céltalanul kószál a tanyavilágban, bár időnként gazdaságokban pásztorkodik, többnyire fegyverrel a kezében fosztogat, rabol, esetleg gyilkol, hogy pénzhez jusson. Pataki Mihály is használta a „betyár" kifejezést saját magával kapcsolatban, amikor arról vallott, hogy háza eladását követően, mivel állandó lakhelye nem volt, „csavargó betyár" lett. Tehát nem egyértelműen jelentett rablót, útonállót a szó, csak céltalanul bolyongó, fedél nélküli embert. A „fegyveres betyár" megnevezés viszont már egyértelműen rablót, gonosz útonállót jelentett, aki többnyire lovon járva, a településeken kívüli helyeken veszélyeztette az utasok és a tanyákon lakók életét. A XIX. század első felében a betyárok megítélése sokkal reálisabb volt, mint a későbbi évtizedekben. Az idealizált kép kialakulása csak az 1848-as szabadságharcot követően erősödött fel, és ebben nem kevés szerepe volt a Rózsa-féle szabadcsapat részvételének a délvidéki harcokban. Itt szolgált Pataki is, ezért erről később bővebben lesz szó, itt csak azt szükséges kiemelni, hogy a csapat ténykedéséről viszonylag kevés részlet vált ismertté. Pedig a hamis betyárromantika széles körben történő elterjedése innen, a forradalom idejéből származik, mert a korábban is meglévő, már hagyományosnak vehető „gazdag - szegény" ellentét ettől kezdve egészült ki „idegen elnyomó - hazafi" ellentéttel. A szabadságharcot követően, a 48-as eszmék tartós továbbélése mellett, és attól elválaszthatatlanul megtaláljuk a regények és újságok lapjain a szegényeket pártoló, emellett hazájáért harcolni is kész „irodalmi" betyárt. Ezek a „regénybeli" betyárok az 1850-es és 1860as években még együtt szerepeltek a „valós" betyárokkal, a 70-es évektől kezdve azonban már csak ök maradtak a porondon. Tényleges társaik addigra börtönök mélyére, vagy a 136