Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Horváth Lajos: Községi közigazgatás Pest megyében a XVII–XVIII. században

egy darab szadai földhöz eképpen: „... az Török rab temetés és ugyan ezen* Rabért bírnak a Vörösegyháziak az szadai földet olly formán, hogy az török világban mivel egy Török Rab ezen hellyen agyon veretet és az török Uraságh azon török rabnak diát kérvén praetendalván mivel szadai lakosok szeginsigek miát áztat meg nem fizethettek, azért Vörösegyháziak bézt alkalmatosabbak lévén azon rab diát meg főzették az Török Uraságnak, alitvan, hogy azon emberölis az ő földeken és határokon törtint, noha valóságossan szadai határon eset és történt csak hogy az szeginysig miát és az Diának meg nem fizetisivel azon darab határ ugyanezen okbül az Vörösegyháziakai el foglaltatot, hallotta ellenben, hogy idő jártában azon 40 forintot is régi szadaiak meg fizettek Vörösegyháziaknak".

132 Zemberi Márton, 45 éves, Szelényi Jánosnak keresztúri jobbágya vallotta 1653. okt. 14-én, hogy „az Püspök Hatvanyak azon Vásár hegyen alól egj Darab erdőt ember Dyában attanak az Szilágyaknak". Ezt az erdőt a megölt emberről nevezik Fekete Péter erdőnek.

133 Nagy Simon, 65 éves, a váradi káptalan veresegyházi jobbágya vallotta 1654. nov. 22-én, hogy a Harminc nyilas régebben Baghoz tartozott, de a domonyiak meghallották a gyilkosságkor az áldozat kiáltását, ők tették le érte a díjat a töröknek.

134 A megölt törökért különösen sokat kellett fizetni. Az ácsai és gutái határon, az országúton 1652-ben magyar végváriak levágtak egy törököt. Ekkor a gutái bírák átküldték egy embert az ácsai bírákhoz avval az üzenettel, hogy vigyék el az acsaiak a holttestet, mert az ácsai földön halt meg. A török adóztatásnak ezt a formáját, úgy látszik, már a magyar végváriak is átvették. Csővár területén a törökök bozóki és korponai katonákat terítettek le, 1667-ben a katonák bajtársai ezért Csővár lakosait akarták megsarcolni.

135 A határ nemcsak a határhasználat jogi kerete és területe a jobbágyközség számára, de a község jogosítványainak, különböző haszonvételeinek is jogi biztosítéka. Egy eset arra világít rá, hogy — például — a jobbágyi bormérés joga is teljes egészében a falu határaihoz volt kötve. Lasó Mihály, 56 éves, fóti jobbágy vallotta 1759-ben, „hogy Csomádi helységnek Lakossay az Deutralis völgyben, a honnét most az gabonát ell hordották, kocsin hordóban bort hozván, az utasoknak árulni kezdték, mellyet is észre vévén Fótiak, az bort Fótra bé vitték, és mind meg itták, máj napig is odavagyon..." Ez is egyik módja a büntetésnek.

136 A háziállatok kártételei elleni védekezés alig okozott kevesebb gondot, mint az emberi kártételek elleni, különösen azért, mert a kettő sokszor összefonódott. A legelő jószág nemcsak eltévedhetett, elbitangolhatott, elkóborolhatott, de szándékosan is átterelhették azt a pásztorok a tilosba. A tilosban elfogott, behajtott állatokat a községek csak váltságdíj fejében adták vissza jogos tulajdonosaiknak. Ilyen esetekben a váltságdíjat a községbírói szervezet szigorú pontossággal levonta a pásztor kommenciójából.

137 A vadállatok — farkasok, rókák, görények, ürgék, verebek, seregélyek stb. — elleni szervezett védekezésre nézve csak a XVIII. századból vannak adataink. A szadai Puskás István 1738. szept. 19-én tett vallomásában említi az „ordító utat" Szentjakab és Mogyoród között.

138 Sződön 1724-ben említenek egy mocsaras helyet, melynek neve a farkasokról „Ordító Eleje".

139 Mivel a farkasok ellen jobbára csak lőfegyverrel lehetett küzdeni, a század közepén ellentmondásos utasításokat kapnak a falvak bírói. A hódmezővásárhelyi és mezőtúri parasztmozgalom 1753-ban, a horvát jobbágyfelkelés 1755-ben és a Sofronie vezette román parasztlázadás 1760 —61-ben sürgőssé tette a jobbágyság ismételt lefegyverzését, ami oly 159