Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

1. Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban

némi változást egy régóta tartó, helyi küzdelemben. Alig tette ki lábát az Alföldről az utolsó török, a nagykőrösi parasztnemesek már írásban tilakoztak a megyénél az ellen, hogy ,,a városi köz rend nemessi szabadságunkat lába alá tapodta, minket megh nem becsült, fogházazott, vert, taglott", ezért kénytelenek ,,réghi királyoktul szerzett privilégiumunk mellett fel támadni", a megyétől védelmet kérni, magukat ,,a rósz embereknek mocskaitul megh oltalmazni", és ,,ezután úgy jöjjön házunkra, nemesi fundusunkra . . . paraszt bíró, tizedes, polgár, hadnagy", hogy ,,akin mi esik, magának tulajdonicsa".

189 Két évtized múlva, 1709-ben viszont a zendülésig ért „körösi szegénység" panaszkodik: a helyi nemesek ,,az szegénységnek nem segítői, hanem nyomorítói", semmi terhet nem vállalnak, mindent a jobbágyokra hárítanak, de a pusztákról is kiszorítják, amellett fenyegetik, kurafinak szidalmazzák őket.

190 A panasz két szolgabíró: Erdős Mihály és Tóth András ellen is irányult. De mint a helyi nemesek, ezek is a kuruc megye kipróbált emberei voltak (Tóth 1704 elején Pestet kémlelte ki és személyesen tett jelentést Rákóczinak).

191 Darvas János alispán a nemesi megye képviseletében öt gazdát elfogatott a „zenebona indítói" közül.

192 A szabadságharc osztályerőviszonyainak mérlegelésekor figyelembe kell tehát venni azt is, hogy ilymódon, mint látjuk, a jobbmódú, mezővárosi gazdákat több minden elválasztotta a kuruc mozgalomtól, több minden szembeállította olyan társadalmi rétegekkel, amelyek, bár különböző okokból, a kuruc mozgalmat az alföldi részeken a kezdeti időktől fogva támogatták: a szegény paraszti szolgákkal, illetve a helyi nemesekkel. Az a várakozásuk pedig, hogy Rákóczi kiemeli őket a jobbágysorból (még ígéreteire is hivatkoztak)

193 nem vált valóra. Szubjektív elemektől még függetlenebb tényezőként hatott azonban maga az alföldi (főleg mezővárosi) jobbágygazdálkodás állattenyésztő jellege. A kecskemétieknek csak egyben volt igazuk Savoyai Jenő észrevételével szemben: gazdaságuk fenntartásához az adott színvonalon nemcsak városukat kellett volna megvédeniök, hanem szinte beláthatatlan messzeségben, erre és arra, azt a 16 kun pusztát is, amelyet a Jászkunság eladása után is tovább béreltek a német lovagrendtől, évi 3300 Ft ellenében. Itt sokminden forgott kockán. Hogy mi minden, azt abból is látni, hogy 1705 után a város már csak 4 pusztát bérelhetett Vay Ádámtól mint jászkun főkapitánytól, a többit császári kézen maradt versenytársa: Szeged vette használatába.

194 Már a hódoltság idején kitűnt, hogy a marha könnyen menekíthető ugyan egy-egy hadjárat elől, de nagyobb tömegbe í és huzamosabb időn át csak az államhatalom védelme alatt tenyészthető. E védelmet a hatalomtól, a legfőbb hatalomtól, bárhogy nevezzék is, minden áron meg kellett vásárolni. De ugyanígy kellett a védelem, ha nem jobban, az állat eladásához, kiviteléhez, a kereskedelemhez is, amely a hagyományosan egyenlőtlen gazdasági kapcsolat keretében most is a német-osztrák piachoz, vagyis a Habsburg-birodalomhoz fűzte a hazai állattenyésztést. Az utóbbinak persze ellentétei is voltak a bécsi kormányzattal: porción, adóterhen, hadak fosztogatásán túl az állatkivitel hasznának elosztása körül is, nem utolsósorban a bécsi monopol-törekvések (Appaldo) következtében. Ezt a kérdést sem szabad leegyszerűsítve néznünk, hanem minden ellentmondásosságával együtt. Nyilvánvalóan nemcsak a kupeckedő mezővárosi nemesek, hanem a nem nemes civisgazdák érdekeit is sértette, ha a pestbudai császári parancsnok önkényes vámok kivetésével, szállítási és marhahajtási tilalmakkal igyekezett a marhakereskedelem hasznát a maga számára 46