Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Tringli István: Pest megye a késő középkorban
77 állandó főváros különállása volt az utolsó átmeneti szakasz abban a több évszázados fejlődésben, mely egy szinte városok nélküli országban az udvarházról udvarházra vándorló udvar és a székesfőváros, azaz a székes és főváros megszületése között eltelt. Pest és Pilis megyék életében meghatározó szerepet játszott Pest, Buda, Óbuda és elővárosaik. A városok piacot és életformabeli példát jelentettek a megyebélieknek és mindezt pár órányi, legfeljebb kétnapi járóföldnyi távolságra. A városok is számos szállal kötődtek a megyéhez: innen érkezett piacaikra nap mint nap a legtöbb termék, a városiak birtokokat szereztek vidéken, a vidékiek beköltöztek a városba, házasságokat kötöttek. A városokból való kiköltözés csak ritkán történt meg, a városoknak sokkal inkább szükségük volt utánpótlásra. A városi lakosság képtelen volt önmaga reprodukciójára, akárcsak más európai városokban, Budán sem ismerünk egyetlen családot sem a 16. század elejéről, melynek ősei három generációnyi ideje a városban éltek volna. A polgárság állandó utánpótlásra szorult. Pestre, Budára, Óbudára Magyarországról beköltözöttek közül a Pest megyeiek voltak a legtöbben. A mezővárosba: Óbudára költöztek a legtöbben a közvetlen környékről: a 35 km-es körzetből érkezett a Jagelló-kori lakosság 50%-a, ez az arány Pesten 41%, Budán 23% volt. A Budára költözők nagy része ezen belül is városlakó volt: Pestről, Vácról érkeztek.8 A városi polgárok birtokot is szereztek e két megyében, ez azonban messze nem volt olyan jelentős, mint a személyes kapcsolatok. Egyik város sem szerzett egészen 1526-ig egy teljes falut, csak néhány pusztát: Nándort, Nevegyet és Sasadot, igaz, eredetileg különálló külvárosaikat, határukba olvasztották. A 15. századtól kezdve allodiumokat vásároltak vagy béreltek legszívesebben a polgárok. Tudunk városi polgár péceli, sóskúti, káposztásmegyeri, százhalmi, érdi, berki, keszi, zamari, ilbői, jenői, zsidói, ecseri, gubacsi, szecsődi, locsodi és csepeli birtoklásáról.9 A Gályán kaszálót vevő pesti szabó esete volt a tipikus példa: a birtokszerzést a jól jövedelmező állatkereskedelembe való bekapcsolódás motiválta. A budai oldalon a szőlők voltak a polgári birtokszerzés célpontjai: Óbudaörs pusztásodását az okozta, hogy lakóik földjeikre szőlőt telepítettek, majd ezeket eladták a polgároknak, maguk pedig elköltöztek.10 Éppen korszakunkban kezdte Buda városa megnehezíteni a nemesek városi ingatlanvásárlásait, ennek ellenére Pest megyéből származó nemesek is birtokoltak a falakon belül. Inárcsi Miklós deáknak pl. a külvárosokon: Felhévízen, Szentfalván kívül volt háza Budán is.11 PEST MEGYE A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN 2. A békeévek eseményei A korszak legfontosabb jellemzője Pest és Pilis megye számára az, hogy ezek az esztendők békeévek voltak. Több generáció élhette le életét úgy, hogy legfeljebb csak az ország határain túlra induló hadak átvonulását láthatta, a 15. század fordulójától gyarapodó határszéli török betörések későn eljutó hírére pedig csak fejét csóválhatta. A békeévek persze nem jelentették a polgári értelemben vett közbéke létét. A középkor nem ismerte az állam — ezt a fogalmat sem ismerte — kizárólagos jogát arra, hogy a jogrendet fenntartsa. A korabeli jogrend szerint igazát mindenkinek joga volt erővel is érvényesítenie. Hatalmaskodásnak csak azt tekintették, ha az ellenfélnek sikerült bizonyítani, hogy az erővel (hatalommal) eljáró nem jogosan élt hatalmával. így aztán a birtokügyekben gyakoriak voltak a kisebb-nagyobb vérontással végződő perpatvarok, melyekben néha egész falvak népessége kelt fel ura parancsára a szomszédos birtokos ellen, pl. így ütköztek meg a másik falu lakói által szántás vagy legeltetés alá fogott puszták jogáért. E jogosnak számító eljárás a kortársak szemében még nem jelentette a biztonság megromlását. Több jel utal arra, hogy a szokásjog által is elismert ilyenfajta jogérvényesítés mellett azonban a közbékét veszélyeztető jelenségek sem hiányoztak még a mi szemünkkel konszolidáltnak tűnő Anjou-kor közepén sem. 1342 májusában az esztergomi káptalan előtt személyesen megjelenő Krassó megyei birtokos arra panaszkodott, hogy oklevelét a nagy távolság és „más különféle rémisztő események miatt” nem merte Visegrádra elvinni.12 Lajos király 8 KUBINYI 1973, 136. 9 PEST 781., 1051., 1082., 1088., 1099., 1195., 1296., 1313., 1317., 1339., 1406. sz-ok; DL 44 095., 61 885. 10 KUBINYI 1973, 36. 11 KUBINYI 1984a, 78. jegyzet. 12 DL 70 621.
