Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 519 toliakkal megajándékozva távoztak Pest felé. Mindössze egy éjszakáig kellett eltűrnie a magisztrátusnak azt a január 23-án érkezett huszonöt csongrádi és szarvasi törököt, akik — miután Szőke János sáfárral, nyilván az ellátás ügyében, jól kiveszekedték magukat — tíz szánon továbbálltak Csongrádra. Költségesebbnek bizonyult az Izsák felé vezető útjában január 25-én betért Csutora bas-aga és Látó aga, hiszen ezeket egy „zászlónyi” török kísérte, s ajándékként 2-2 tallért és szép darutoliakat kaptak. Ugyanaz nap kurucok is szálltak be a városba; „ők is szokás szerint nem is éhezének, azonban egymás közt itt öszveveszének [hogy a törökökkel-e vagy egymás közt, nem világos], egyiknek kezébűl pecsenyét ejtének”. A január 28-án érkezett kurucok az élelmezéssel és az abrakkal ugyan elégedettek voltak, bort azonban hiába követeltek a bírótól, ezért „nagy száraz gégével” Nagykőrösre mentek tovább. Február valamely első napján Farkas Ali „szép juhsajtok” szerzésének reményében utazott ide; hiába igyekezett azonban megfélemlíteni a bírót, üres tarisznyával távozott. Február 8-án „vitéz” Kara Haszán nemes egyszerűséggel csak egy jót inni állt meg itt Nagykőrösről Tiszakécskére menet, ám rajtavesztett. Miután a bíróval összeszólalkozott, s bizonyos Kozica — a neve szerint török szolgálatban álló szerb martalóc — és egy gyalogos a bíró pártjára állt, jól eltángálták egy csobolyóval. Kis Alitól nem szabadultak meg ilyen könnyen; seregével együtt február 8-tól nyolc napig „kerenge” és „tekerge” a város környékén, mielőtt — magával hurcolván a város kanászát is — Pest felé tovább ment volna. Február 13-án a már említett Csutora bas-aga tért vissza, s bár bőven kapott abrakot, mézet és vajat — s nyilván más, itt nem említett élelmiszert is —, hiába huzakodott borért a sáfárral, jóllehet „az kanta korsókat mind rendbe állítja, Szőke János előtt valóban ásítja”. Ugyanaz nap budai gyalogok utaztak át a városon nyolc szánon, ám , jó lakás után” továbbmentek Csongrádra, hogy a tolvajságon kapott rácokat Budára szállítsák. (Február 18-án jöttek visszafelé.) Február 18-án Deli Haszán csanádi bég érkezett nagy sereggel, „mint egy ijesztő kép”, ám kiderült, hogy neki is csak borra fáj a foga. Február 23-án harmincöt pesti török tisztelte meg látogatásával Kecskemétet. Miután a városi pincében jól beittak, „az város disznaját konyára metébk, az vásárbírót is talán annak vélik, jobb fülét elvágá Durák”. Április elején Horváth Gergely kétszáz katonájával költözött be a városba, ahol „borral és abrakval torkig megtelének”. Közülük százan — zsákmány reményében — a városban maradtak, ám hiába szorongatták Szőke Jánost, miután nem tudtak semmit rákenni, „az üres erszénnyel csak hazahajtának”. Utánuk „nagy fekete sereg jőve napkeletről, gyalogval, lovasval foga környös-körül, akárhová fordulj, csak reánk kerül, városháza előtt seregestül térül”. Hogy azonban ez a látogatás mennyi pénzébe került a városnak, nem derül ki, mint az is csupán nehezen hámozható ki, hogy a sereg magyar lehetett. Nagy rémületet váltott ki a városházán az újvári pasa érkezése, bár az csak „udvamépével” szállt be a településre, úgymond: „gyülevész népét” a mezőn hagyta. „Az egész bíráknak változik az színe”, s valamennyien igyekeztek láthatatlanná válni, maga „Szőke János uram sem mén az melegére”. Nyilván ez a látogatás is sokba került a városnak, bár a versezet szerzője nem annyira a károk felsorolásával, hanem a tisztségviselők megbotránkoztató elszéledésének módjával foglalkozik, megemlítvén, hogy a törökök az „ispánt” és Kakulya Jánost megbotozták. Bár elvétve mind a 16., mind a 17. századból maradtak ránk olyan paraszti panaszlevelek, amelyek részletesen ismertetik egy-egy település éves magyar és (rendesen annak többszörösére rugó) török adóterheit — szerencsés esetben az adón kívüli sarcot is —, ezen az úton aligha juthatunk közelebb a hódoltsági jobbágytársadalom megterheltségének nehéz kérdéséhez. Az ily módon beszerezhető adalékok ugyanis nemcsak nagyon ritkák, hanem megbízhatatlanok is. Köztudott ugyanis, hogy a magyar parasztközösségek valósággal művészi tökélyre fejlesztették a panaszkodást: az őket ért (egyébként valóban súlyos) megpróbáltatások felnagyítását, illetve valós anyagi helyzetük eltorzított „bemutatás”-át. Elsősorban azonban mégis azért kell más módszerhez folyamodnunk, mert semminő fogódzóval nem szolgálnak az egyes parasztgazdaságok tényleges teherbíró képességének meghatározásához, s így nem tudjuk megállapítani, hogy az adó a jövedelem hányadrészét vitte el. Bár egyes helységekben (például Nagykőrösön) szerencsés években — amelyekből ránk maradt a városi számadáskönyv s felkutathatjuk az összes ott birtokos magyar foldesuraknak fizetett adót is — bizonyos fokig közelíthetünk a tényleges megterhelés mértékéhez, hiszen az ún. „vadszám”-ból, körmönfont módszerek bevezetésével, megbecsülhetjük a lakosság évi gyarapodását vagy szegényedését is. Erre — a külön módszer kimunkálását igénylő — eljárásra azonban itt nem vállalkozhatunk. így az olvasónak be kell érnie azzal a negatívummal, hogy
