Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)

Zsoldos Attila: Pest megye az Árpád-korban

az is magától értetődik, hogy mindaz, ami az Árpádokat érintette, uralkodó családról lévén szó, egyúttal többnyire az egész ország sorsára kiható jelentőséggel bírt.

Ha az Arpád-kor egészére igaz is az a megállapítás, hogy a Fehérvár-Esztergom-(Ó)Buda háromszög volt az „ország közepe”, azért az is kétségtelen, hogy a királyság korai időszakában, a 11-12. században, a régión belüli súlypont helye leginkább Fehérvárott tapintható ki. A centrális régió keleti csúcsán fekvő Óbudának és tágabb környékének — a mai Pest megyéhez tartozó területeknek — ekkortájt még többnyire csupán a keleti országrészek és Fehérvár, valamint — kisebb részt — Esztergom közötti földrajzi kapcsolat megteremtésében jutott szerep. Hogy ez mennyire szó szerint értendő, azt éppen Gébért püspök és társai halálának története igazolja.

1046-ban az egyszer már elűzött, de német segítséggel a trónra visszatért Péter király zsarnokinak tartott uralmával szemben álló főpapok és előkelők Gellért Csanádi püspök vezette csoportja Vazul herceg Szent István által száműzetésbe kényszerített fiait kívánta felléptetni az uralkodó ellenében, s titkon követséget menesztett az Oroszországban élő Levente és András hercegekhez, szorgalmazva hazatérésüket. A hercegek valamikor a nyár végén léphettek a Magyar Királyság földjére, amikor a Tiszántúl már lángokban állt. Időközben ugyanis — Gellérték szervezkedésétől minden bizonnyal teljesen függetlenül — egy pogány érzelmű előkelő, Vata vezetésével felkelés robbant ki Péter uralma ellen, mely egyidejűleg támadta a kereszténység és az államiság intézményeit és képviselőit. A felkelők (Aba)Újvárnál azzal a feltétellel csatlakoztak a hercegekhez, hogy azok lehetővé teszik a pogánysághoz való visszatérést, amibe a keresztény András - vélhetően pillanatnyi érdekei által ösztönözve - színleg, a pogány Levente viszont alighanem őszinte egyetértéssel egyezett bele. A hercegek ezt követően a lázadó tömegtől kísérve indultak meg az „ország közepe” felé. A Székesfehérvárott tartózkodó Gellért néhány püspök és előkelő kíséretében a hercegek fogadására indult. Találkozójuk azonban a pesti révnél bekövetkezett véres események miatt nem jöhetett létre: a fékevesztett lázadók Gellértet és társait lemészárolták, András herceg csupán egyetlen püspököt volt képes kimenteni a tömeg kezei közül.181

Az események menete nem hagy kétséget afelől, hogy András hercegék a pesti révhez tartva azt a végső soron Kijevig menő kereskedelmi — és persze, hadi — utat használták, melynek fő csomópontjait a 12. század közepén író arab geográfus, al-Idriszi Ungvár, Abaújvár, Eger és Óbuda megnevezésével jelölte meg.182 Ez lehetett a magyar királyok felvonulási útvonala a 11. század végétől a 13. század közepéig oly gyakori oroszországi (halicsi) hadjáratok alkalmával, s amennyire tudható, ezen az úton hatolt el az ország szívéig 1241 tavaszán a tatárok Batu kán vezette fő serege is. Az útvonal a kijevi kereskedelmi kapcsolatoknak a kelet-európai tatár hódítások miatt bekövetkező megszakadása után is megőrizte jelentőségét: a mai Budapest területén lévő révektől kiinduló és Hatvannál elágazó út részint Kassán át a Szepességbe, s onnan Lengyelországba, részint a Tiszán a poroszlói révnél átkelve Váradra s tovább, Erdélybe vezetett. Megyénk területén volt tehát a kelettel való összeköttetést biztosító főútvonal egyik vége, mégpedig vélhetően már a kezdetektől fogva.

A Péter ellenében trónra lépő András herceg fivére, Levente halála (1047) után hazahívta öccsét, Béla herceget Lengyelországból, s átadta neki kormányzásra az ország egyharmadát. A hercegség (ducatus) így életre keltett intézménye jó fél évszázadon át jelen volt a magyar- országi uralmi rendszerben. Eredetileg azt a célt szolgálhatta, hogy a mindenkori uralkodó felnőttkort elért legidősebb férfi rokonának hatalmi igényeit kielégítve csökkentse a dinasztián belüli viszály kirobbanásának kockázatát, ugyanakkor viszont, éppen mivel tényleges hatalmat adott a dukátus urának, a gyakorlatban nem kis szerepe volt abban, hogy a trónviszályok a

11. század második felében már-már állandó kísérői voltak a magyarországi politikai élet egyéb fejleményeinek. A krónikás I. András király és Béla herceg osztozását értékelve a lényegre tapintott tehát rá: „az országnak ez az első fölosztása volt a viszály és a háborúságok magvetése Magyarország hercegei és királyai között”.183 S valóban, a dinasztia következő nemzedékeinek életében központi szerephez jutottak a trónviszályok, melyek eseményei olykor a pilisi vagy a pesti területekhez kapcsolódtak.

A trónt bátyjától és annak megkoronázott gyermek fiától, Salamontól Béla herceg, a dukátus első ura fegyverrel hódította el, ám rövid uralkodására árnyékot vetett, hogy a német181 Itt és a továbbiakban az Árpád-kor eseménytörténetét illetően Pauler Gyula (PAULER 1899), Györfly György (MT), Kristó Gyula (MT és KRISTÓ 1993a), valamint Szűcs Jenő (SZŰCS 1993b) összefoglalásaira támaszkodunk.

182 PÜSPÖKI NAGY 1989, 181-197., vö. ELTER 1985, 53-62.

183 SRH I. 345. — Magyarul: MKI 227.

PEST MEGYE AZ ÁRPÁD-KORBAN 51