Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
402 SZAKALY FERENC kompromisszum-készség — mint minden, az ésszerűség határain túlnőtt világbirodalomban — a „képzett emberfők” krónikus „hiány”-ára vezethető vissza. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy a hódítók minden elfoglalt kis településre elöljárót helyezzenek, s melléjük — legalábbis kerületi szinten — megfelelő rendfenntartó erőt rendeljenek. Magyarországon a hozzávetőleg megyényi nagyságú szandzsák volt a legalacsonyabb formáció, amelyben a központból kinevezett irányító, a szandzsákbég mellett teljesnek mondható erőszak- és jogszolgáltatási apparátus állott. Bár az ezeket alkotó területi egységeket, a náhijék&t bírósági kerületnek (Rózának) is nevezték, semmi jele például, hogy egy-egy szandzsákban annyi káza működött volna, amennyi náhije. Még akkor sem, ha a náhijénak nevet adó helységben valóban állott török erősség; hát még akkor, ha — ami nem volt ritka — a náhije központjaként valamelyik erős magyar várat Jelölték meg”. Ezt a hiányosságot persze kiküszöbölhette volna, ha a Porta kádit telepít olyan központi helyekre, amelyeket nem védtek várfalak; ilyen megoldásra azonban a magyar határvidéken mindössze két-három példa akad.478 Következésképpen a terület alattvalóikkal, mint a hódolt területre behatoló magyar végvári katonák. Magyarországon a török hódítók ráadásul egy mind a kis-ázsiaitól és afrikaitól, mind pedig az addig európainak megismert struktúráktól alapvetően eltérő berendezkedéssel találták szembe magukat. Ami az utóbbit illeti: a Balkán bekebelezéséért folytatott évszázados küzdelmek során az európai feudalizmus legkevésbé kifejtett változatával akadt dolguk. Az itt talált államalakulatok nem rendelkeztek a kelet-európai régió olyan hatalmas területű birodalmainak megújuló képességével, mint amilyen például Oroszországnak volt, de éppúgy a magántulajdon- és az önkormányzatformák kialakulatlansága jellemezte őket. Most csupán a helyi önkormányzatok kiépületlenségének következményeire koncentrálva, a megszállók által fólébük helyezett falusi vezetők nem ütköztek szilárd hagyományba, s általában inkább megbízóikat képviselték sorstársaikkal, mint sorstársaikét a fensőbbséggel szemben. Az Európa nyugati régiójának normái479 szerint fejlődött Magyarországon merőben újszerű problémákkal kerültek szembe. A magyar történetírás is csak manapság kezd rácsodálkozni arra, hogy a hol szigorúbb, hol enyhébb földesúri nyomás burkában a paraszti öntudatosodásnak és önszerveződésre való képességnek milyen sokrétű és sokszínű formái bújtak meg. Az 1514. évi parasztháborúra vonatkozó újabb kutatások ugyan látni engedték ennek egyik-másik aspektusát — leginkább azt, hogy a magyar jobbágyságnak megvoltak az elképzelési saját állapotáról és a jövőről480 —, egyelőre sem a kialakulás fázisairól, sem ösztönzőiről, sem időpontjáról nincsenek kellő ismereteink. Hangozzék is bármily paradoxul, magát a rá- ismerést is a török megszállásnak, azon belül mindenek előtt annak „köszönhetjük”, hogy kénytelenek voltunk észrevenni: a magyar parasztközösségek — török és magyar uraik között igazgatásilag mintegy a senki földjére kerülve — a legkisebbtől a legnagyobbig képesek voltak megszervezni önmaguk mindennapi életét. Működésük feltételein kezdve — a „falu füstjén” való jogszolgáltatáson keresztül481 — a viszonylagos biztonságot nyújtó önvédelemig. Az elöljáróságokat Magyarországon — beleértve a Hódoltságot is482 — általában évről évre megújították, s legalább hét főből (bíró és 6-12 esküdt) kellett állnia. Egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogyan támadt az általában szűklátókörűnek és földhözragadt gondolkodásúnak tartott magyar parasztságból évről évre több ezernyi helyi tisztségviselő483 Arra ugyanis vannak — főként a következő századból — példáink, hogy valaki ki akarta vonni magát a 478 HEGYI 1995b, 13-36. 479 Kötelességünk jelezni, hogy magunk — Szűcs Jenő közismert felfogásával szemben (SZŰCS 1983) — a Magyarországot is magában foglaló Kelet-Közép-Európát nem külön régiónak, hanem Nyugat-Európa legkevésbé fejlett, legkeletibb alrégiójának tartjuk, s mint ilyet, élesen szembeállítjuk Kelet-Európával. 480 Az 1514. évi parasztháború ily természetű elemzésére még nem került sor; egyértelműen erre vallanak viszont a parasztháború ideológiáját (SZŰCS 1974 és BARTA-FEKETE NAGY 1973, 271-287.) és résztvevőit (BARTA 1975) elemző írások. 481 ECKHART 1954, passim és ÚRISZÉK 1958, 15-57. passim. 482 Hogy a török berendezkedés Pest megyében e téren mily kevés zavart okozott, ékesen mutatja a megye 1550. évi dikajegyzéke, amely az idézésre pontosan megjelent iudexek vallomása alapján rögzítették a falu állapotát: SZAKALY 1995a, 19-26. (Щ. sz.). 483 Ráadásul bizonyos helyeken működtek ún. „török bírók” is (pl. Mogyoród, 1578: „Valentinus Lwkach iudex pro Turca” - MAKSAY 1959, 652.). E funkció mibenléte — azon túlmenőleg, hogy az illető a török földesurat „képviselte” — egyelőre feltáratlan. A körülmények ismeretében valószínűtlennek tartjuk, hogy ezek afféle „bizalmi emberek” lettek volna, akik kiszolgáltatták a török úrnak a falu rejtegetnivalóit.
