Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
390 SZAKALY FERENC V AMI A MAGYAR HATALMI STRUKTÚRÁBÓL MEGMARADT 1. A birtokjog folyamatosságának biztosítékai és eszközei A magyar-török viszony szembetűnő jellegzetessége, hogy a magyar fél végig a 16-17. században igyekezett úgy tenni, mintha országának jelentős — sőt időhaladtával egyre jelentősebb — része nem állna török megszállás alatt. Különösen jól megfigyelhető ez a birtokjog szférájában. A magyar földesurak olyan területeken is megpróbálták fenntartani töretlen és folyamatos birtoklásuk látszatát, amelyek már régen elvesztek, következésképp a Hódoltság mélyén feküdtek, egykori településhálózatuk javarészt megsemmisült, a lakosság etnikai ösz- szetétele pedig alapvetően megváltozott. Mind a birtokadományozásra jogosultak — a Habsburg uralkodók, erdélyi fejedelmek, bizonyos birtokhatárig a nádor és (amikor a nádori tiszt üresedésben volt) a királyi helytartó —, mind a tényleges és virtuális tulajdonosok, mind pedig a birtokjog körül bábáskodó intézmények úgy beszéltek a hódoltsági birtokokról, mintha azoknak vetélytárs nélküli, háborítatlan, sőt vitathatatlan és kizárólagos birtokában lennének. Előfordulhat, hogy több száz jogbiztosító iromány végigolvasása után sem derül ki: a szóban forgó vidéken a török az úr, a magyar pedig csupán külső jogigénylő. Csupán a középkori Magyar Királyság déli határaihoz közeledve szaporodnak az arra vonatkozó jelzések (topográfiai tévedések, helytelen megyebesorolások), amik felébresztik a gyanút: az oklevél kibocsátója csupán felületes ismeretekkel rendelkezik az intézkedés tárgyáról. Ahogy arról alább még bőven lesz szó, az olyan határ közeli területeken, mint amilyen Pest és Pilis megye is volt, a magyar földesúrnak nemigen volt oka arra panaszkodni, hogy török uralom alá került jobbágyaihoz nem férhet hozzá, s tőlük nem juthat megfelelő meny- nyiségű és minőségű információhoz. így aztán nem csoda, hogy Bártfai Szabó László reprezentatív mintának tekinthető380 Pest megyei regeszta-gyűjteményében 1555-ből való az első és egyetlen ilyen természetű megjegyzés.381 Az, hogy az adományozó oklevelek gyakran Pest megyeinek mondanak Pilisben, sőt Fejér megye keleti szélén fekvő településeket,382 inkább azt jelzi, hogy a kibocsátó már nem tulajdonított jelentőséget az egyesülőben levő megye részei közti különbségtételnek, s kezdte az egészet a legnagyobb egység után titulálni. Gyakrabban értesülhetünk a török jelenlétről a birtokbaiktató levelekből, hiszen az eljáró hiteleshelynek — pontosan a hitelesség érdekében — illett utalnia arra, hogy a jogügyletet miért nem a helyszínen, az érintett szomszédok és környékbeliek előtt, hanem a fekvőségtől távol, „sze- dett-vedett” közönség jelenlétében bonyolította le. A hatályos törvények rendelkezéseitől való eltérés mentegetésére rendszerint az „ob metum Turearum” formula szolgált.383 Hogy a magyar hatóságok és birtokosok e téren (is) varázslatos gyorsasággal — lényegében a török megszállás kezdetétől fogva384 — reagálni tudtak a megváltozott helyzetre, ahhoz nyilván nagyban hozzájárult, hogy Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János ellenkirályok 1526 és 1541 közti küzdelmében mindennapos szokássá vált az elpártoltak — s ezzel hűtlenség vétkébe esett — javainak elkobzása és továbbadományozása. Elterjedt és mindkét oldalon bevett gyakorlattá vált, hogy a földesurak olyan fekvőségekről rendelkeztek, amelyeknek nem voltak tényleges élvezetében, s mivel az elvesztett birtokot egy újabb átpártolással vissza is lehetett szerezni, érdekeltté váltak abban is, hogy a pillanatnyilag, úgymond, „bitorló” kezén levő falvak és puszták sorsát élénk figyelemmel kísérjék. A magyar közfelfogás a török hódítást kollektív eltulajdonításnak fogta fel, a két király küzdelmében szerzett tapasztalatait egyszerűen bevetette a megszállókkal szemben is. Ennek az elképzelésnek megvalósításában páratlanul harmonikus együttműködés alakult ki a más 380 Magunk is ilyenként használjuk. Bár természetesen ismerünk benne nem szereplő adományleveleket, példáinkat e kötetből és Bártfai Szabó Lászlónak a ma a Pest megyei Levéltár birtokában levő példányába vezetett kiegészítéseiből merítettük, 1. PEST (kiég.). 381 PESTj !588, sz. 382 1558-ban pl. ilyennek mondják Zsámbékot és Tököt (Zichy család lt., 205. csomó, I. rész № 5., 1. PEST [kiég.]), 1560-ban Berkit, Érdet és Tétényi, 1568-ban Érdet, Káposztásmegyert, Százhalmot, Szentdénest, Berkit és Ercsit, 1579-ben Sóskutat (PEST, 1621., 1666. és 1688. sz-ok). 383 pEST> passim. 384 SZAKÁLY 1997, 24. skk.
