Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
360 SZAKÁLY FERENC miatt, hanem azért sem, mert az utóbbi évek kutatásai bebizonyították, hogy vad-, marha- és göbölyszám számos összetevőből állt össze, s csak annyiban tükrözi az egykori marhatartás valós méretét, amennyiben többsége valóban a meghatározó marhatenyésztésből folyt be.188 Immár azonban azt is tudjuk, e később pusztabirodalom közepén terpeszkedő mezővárosok puszta-állománya a 16. században még meglehetősen csekély volt. Meg aztán ezzel a módszerrel csupán néhány település — igaz, ezek minden jel szerint a legjelentősebbek közül valók — marhatenyésztéséhez férkőzhetnénk közelebb, nem pedig egy-egy tájegységéhez. Ez utóbbi szám meghatározására némi lehetőséget kínál, hogy a törökök a nem saját határban tenyésztett lovak és szarvasmarhák után ún. legelőadót igényeltek; darabonként egY'egy akcsét.189 Vagyis: amennyiben egy-egy pusztáról bizonyítható vagy legalábbis feltehető, hogy ott rideg állattartást (is) folytattak, úgy a legelőadó összegéből elvben kiszámíthatjuk az ottani számosállat-mennyiséget. Legfontosabb jelzésünk, ha az összeíró az illető pusztán ún. szállások létezését jelzi. A „szállás”-t egy 1570. évi szegedi defter így hja le: „némely olyan üres és puszta faluiban] és puszták [on], amelyeken a régi idő óta »szállásinak elnevezett majorságot létesítettek, ott szántanak-vetnek, rétet kaszálnak és állataikat télen-nyáron legeltetik”.190 Eszerint a szállás afféle miniatűr komplex kültelki üzem, s ha a gazda maga is rajta lakott volna, a későbbi tanya előzményének vehetnők.191 Valójában azonban több defter — kivált a szandzsák-összeírás — nem ebben az értelemben, hanem a szántásra-vetésre, kaszálásra használt pusztákkal szembeállítva, a két ágazatot elkülönítve beszél szállásokról. Olyannyira következetesen, hogy úgy véljük: a szállást nyugodtan a ló-, de leginkább marha- tenyésztő helyként határozhatjuk meg, amely mellett persze valóban folyt valaminő, az állattartásnak alárendelt szántóföldi és rétművelés is. Az ehhez a megközebtéshez fűzött reményeinket azonban legott lelohasztja, hogy a budai szandzsák hatalmas adattömegében mindössze hat pusztán találunk szállásokat: Dabon — a bírságpénzzel együtt — 1546-ban, 1562-ben és 1590-ben 8 „szállás” 20, 150 és 300 akcse illetékét regisztráltak. Borbásszálláson két kecskemétinek voltak szállásai. Fehéregyházán 1562-ben hat vecsei rendelkezett „szállás”-sal, a század végére azonban ezek eltűntek; a puszta Dunavecse szántóit gyarapította. Felsőfülöpszálláson Szabadszállás és Alsófülöpszállás nagytenyésztői osztoztak, de emellett szántás-vetést, kaszálást is folytattak rajta (1580). A jakabszállásiak 1580-ban és 1590-ben 3340 legelőadót fizettek ismeretlen pusztán fekvő szállásaik után.192 Ha ezekből az adatokból kellene következtetnünk a Duna-Tisza köze középső részének — ahol a felsorolt helységek találhatók — saját nagyállattartására, úgy lesújtó véleményt kellene alkotnunk róla, jóllehet nem egy vámállomásnál toronymagasan az itteni helységek vezették a marha-exportőrök listáját. (Erre alább többször vissza-visszatérünk még.) Bele kell tehát törődnünk, hogy az 1546 és 1590 közti budai szandzsák-összeírások egyáltalán nem alkalmasak a területen folyó ló- és marhatenyésztés nagyságrendjének még csak hozzávetőleges megbecsléséhez sem. Hogy a budai szandzsák összeírói — ha egyáltalán feladataik közé tartozott a szállások számbavétele193 — milyen gyenge munkát végeztek, leleplezi a szegedi szandzsák sokat idézett 1560. évi defterével való összevetés. Ebből ugyanis kiderül, hogy a solti részeken 20 pusztán — ismeretlen számú szálláson — 70 gazda nem kevesebb mint 12 418 szarvasmarha után fizetett legelőadót.194 E szám hitelét növeli hogy — amennyiben a defterben név szerint megjelölt gazdákat egy-egy szállás tulajdonosának véljük — az egy szállásra jutó állatszám (177 db) jószerivel megegyezik az 1570. évi szegedi „szállás-defterből” kiszámolható átlaggal (164 db).195 Ez a közel 15 000 darabos állományszám persze még mindig messze esik a valóságostól, hiszen egyfelől nem tartalmazza az élő települések saját határában folytatott marhatenyész188 BÚZA 1984, 54-60. (különösen: 59.). 189 KÁLDY-NAGY 1970b, 37-40. 190 KÁLDY-NAGY 1970b, 39. (némileg módosított szöveggel). 191 ERDEI 1942 (vö. a benne idézett irodalommal). 192 KÁLDY-NAGY 1985, 199., 144., 238., 149. és 325. 193 Az általunk ismert kánunnámében ez a kötelezettség nem szerepel (FEKETE 1944, 206-207.), megjegyzendő viszont, hogy a szegedi szandzsák 1560. évi kánunnáméjában sem, jóllehet ott általánosabban bevett szokás volt a legelőadó-szedés (VASS 1980, 81-83.). 194 VASS 1980, 84-146. alapján. 195 SZEGED 1983, I. 599.
