Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
336 SZAKÁLY FERENC szeríthető háztartásának névsorát (benne a háztartásfővel együtt élő fiúgyermekek, testvérek és szolgák nevét), az egység várható bevételeit a pénz- és terményadóktól, a kereskedelmi illetékektől egészen a bírságokig. Sajnos, területünkről nem maradtak jegyzékek a beszedett tizedekről és dzsizje-adóról, amelyeknek segítségével a tahrir defterek adatait összevetni és ellenőrizni tudnék. Pedig az előbbiek nagy segítségünkre lehetnének a termelési szerkezet, az utóbbiak pedig például a módosabb és szegényebb háztartások elkülönítésében.58 Ennek ellenére a török források alapján messze pontosabb kép alkotható a településhálózatról, annak változásairól, a nagyságrendi viszonyokról, mint az egyébként meglehetősen szép számmal ránk maradt magyar állami adó- és tizedbérleti jegyzékből.59 Azonnal a legizgalmasabb kérdésre térve: mivel a tahrir defterek felsorolják a pusztákat, sőt tartalmazzák a pusztahasznosítás módjait is, látszólag könnyű lesz belőlük rekonstruálni a pusztulás valóságos mértékét, sőt ütemét is. Az adatbázist gondosan átvizsgálva azonban hamar lelohadnak túlzó reményeink, hiszen egy-két esetet leszámítva csupán a hasznosítás módjából vonhatunk le — felettébb bizonytalan és közvetett — következtetéseket az elnéptelenedés időpontjára. Budai szandzsák defterei egyetlen területi egységről sem állítják, hogy magának az uralomváltásnak következtében néptelenedett volna el, s erre közvetett utalások sem fedezhetők fel bennük. Pedig Pomáz példáján bizonyítani is tudjuk, hogy amennyiben ilyenek akadtak volna, úgy azt az összeíró egyáltalán nem érezte volna eltitkolandónak isztambuli felettesei elől. (Abból kiindulva, hogy a régebben elpusztult településhelyek — legelőként, kaszálóként, szántóként, szőlőhegyként — szervesebben beleépültek a szomszédos, élő falvak gazdálkodásába, mint az újabb keletű puszták.) Pomáznál ugyanis 1559-ben azt olvassuk, hogy „az a megszállás óta üresen maradt”, ám még ugyanazon mondat további részeiből kiderül, hogy az 1546-ban még 10 háztartásfővel és rendes megélhetési körülményekkel regisztrált Pilis megyei falucska lakói nem 1541-ben, hanem az 1546-ot követő tizenhárom esztendő valamelyikében rebbentek szét: „A budai vilájetet régebben összeíró Halil bég által a nevezett faluhoz írt ráják más faluban telepedtek le és a saját falujukba nem jöttek vissza, s így az a meghódítás óta üresen maradt. Az összeírt ráják nemrégiben pestisben meghaltak. Mivel megművelésére senki sem maradt, a padisah törvénye szerint tapuba adása jogos.”60 A bizonytalan, látszatra önmagának is ellentmondó megfogalmazás azonban egyszersmind arra is figyelmeztet, hogy a törökök más értelemben — nem 1541-re korlátozva, hanem folyamatként értelmezve —- használták a „megszállás” fogalmát, mint mi. így éppenséggel nem kizárt, hogy a logikusan „elvárt” szétrebbenés a török megszálláskor ugyan bekövetkezett, de a lakosságnak egy része az első (1546. évi) összeírásig61 visszaszivárgott. A Pilis megyei Csík (Budaörs mellett) bizonyossággá emeli e feltételezést, hiszen a helységet még lakatlanként kezdték összeírni, de egyes lakói még az összeírás idején előkerültek, s nem is különösebben alacsony jövedelemmel (3800 akcséval) már lakottként került az első oszmán nyilvántartásba.62 Ezt már csak azért is elképzelhetőnek tartjuk másutt is, mert meggondolkodtató, hogy Nagymarosnál bizonyos, csupán e településen előforduló elmagyarosodott német nevek viselői „újonnan összeírtként”, csak 1559-ben, kerültek bele a defterbe. Ezek csak visszatelepültek lehettek, hiszen elképzelhetetlen, hogy újabb németek választották új lakóhelyükül a Vác és Nógrád torkában fekvő mezővárost.63 így aztán a fenti megfigyeléseket úgy summázhatnók, hogy Pilis megye Buda, a Duna-Tisza köze és a Nógrádi hegyvidék Pest, illetve délebbre, Kalocsa felé eső részének török birtokba vétele (1541-1543) ugyan nyilvánvalóan nagy népmozgást váltott ki, ennek hullámai azonban — miután kiderült, hogy a hódítók nem irtják, „csak” adóztatják alattvalóikat — „visszafordultak”, majd elsimultak. Pomáz esetében, mint láthattuk, a visszaszivárgás sohasem következett be; elmenekült egykori lakóit új helyükről ragadta el a pestis. Rajta kívül — nem számítva a már 1526-ban („a mohácsi csata óta”) elhagyott Gyarmatot64 — csupán néhány olyan pusztát találunk a 58 Az egész forráscsoport jellemzése: KÁLDY-NAGY 1970b, 9-73. 59 Ezek kiadását 1. SZAKALY 1995a., a később megyénkhez csatolt Dunakanyarbeli helységek portaszámaira 1. MÓL Conscriptiones portarum. Tomus XVII. 60 KÁLDY-NAGY 1977, 252. és KÁLDY-NAGY 1985, 501-502. 61 Ennek, az ún. Halil-féle datálatlan összeírás-sorozatnak évhez kötése nem könnyű feladat. Fekete Lajos 1550 körűire tette, Vass Előd rendszeresen 1548. éviként idézi (FEKETE 1968, VASS 1980 és VASS 1979b.) Magunk Káldy-Nagy Gyula datálását tartjuk irányadónak, vö. még HEGYI 1995b, 153. 62 KÁLDY-NAGY 1985, 187-188. 63 SZAKÁLY 1995d, 229. és 238. 64 KÁLDY-NAGY 1977, 62. és 76.
