Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Hegyi Klára: Az oszmán hatalom berendezkedése és működése
313 megnövekedéséről panaszkodó lakosok azonban szerencsére jó néhányszor erre is utaltak. Válaszaik megerősítik a török elszámolásoknak azt a tanulságát, hogy az elvben szultáni birtokoknak megtartott települések többsége is földesúri joghatóság alá került, s a vizsgálatból az is kiderül, hogy ez rosszat tett nekik. Megtudjuk, hogy a hász-városok listájának második helyén álló Kecskemét a budai pasának fizette adóit: „Ezen váras az budai pasa számára való.” Ez még nem jelentett igazi eltérést a papíron lefektetett jogállástól, hiszen a szultáni hászok adóügyeit a budai pasa hivatalai intézték; a kecskemétiek nem is panaszkodtak, mert a város „annak előtte való esztendőkben szokott adajokban megtartván, nem terheltetett többel.”302 Más megítélés alá esik, hogy a hász-falvakként nyilvántartott Szilágy, Aszód és Szentlőrinckáta lakosaik vallomása szerint is magánbirtokosoknak fizette meredeken növekvő adóit, és teljesítette a mindent elborító robotot. Veresegyház különösen rosszul járt, mert birtokosai mindegyre árandába adták: „rendszerént való török urok sok ízben eladja őköt más töröknek, azon török pediglen mindaddig sarcoltatja s mindenféle munkára erőlteti őköt, valamig azon pénze ki nem telik, kit érettek adott.”303 A közvetlen kincstári kezelésben tartott települések számának nagymérvű csökkenése miatt számított a 17. században olyan nagy szerencsének, ha egy város vagy falu a szultánt mondhatta földesurának. Az államot képviselő tisztségviselők minden önkényeskedésével együtt ez a jogállás engedte a legnagyobb önállóságot mind az „önadóztatásban”, mind a helység egész belső életében. Ez a 17. században valóban kivételezett helyzet állt a mindig együtt emlegetett és a mezővárosi fejlődés példaképéül állított három város, Kőrös, Kecskemét és Cegléd viszonylag sérülésmentes fennmaradásának hétterében, mint ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy a budai azabok foldesurasága épp ellenkező hatást gyakorolt nemcsak az árendában kifosztott Veresegyházra, hanem Ráckevére is. A háttérbe húzódó kincstár a katonáknak engedte át a terepet. A pénzügyigazgatásban tovább élt, de egyre szűkebb területre szorult az adóbérletek egy évszázada még általánosan virágzó gyakorlata, a maradék lehetőségekre ekkor már teljesen a budai janicsár és gönüllü elitalakulatok telepedtek rá. A jövedelemgazdálkodás új rendszerének nagy találmánya az a győztesen terjedő gyakorlat lett, amely az állami bevételek meghatározott egységeit közvetlenül valamelyik vár védőinek zsoldjára, ritkábban ruházatára, tehát általában ellátására rendelte. Bár erre semmilyen forrás nem utal, a módszer értelemszerűen megkövetelte, hogy a katonák közösségei szervezzék meg a nekik járó jövedelmek begyűjtését sokszor távoli, balkáni helyszíneken: szedessék be a dzsizjét, osszák el egymás között a falvakat, megbízottaik álljanak a vámosok háta mögött. Egy másik gondolatsor végén a módszer szomorú következményén boronghatunk. Ha már a zsold-tímárok 16. századi elterjedését is az adózók állam által előírt, intézményesített kirablásának tekintettük, ez az ítélet hatványozottan áll a várkatonák 17. századi, egyre kiterjedtebb közvetlen adószedésére. A balkáni körzetek és a magyarországi várak közötti földrajzi távolság talán határt szabott a testületi fosztogatásnak, a hódoltságon belül azonban ezt semmi sem gátolta. Az új rendszer logikája feleslegessé tette a várkatonaságnak a 16. században dívott gondos mustrálását és zsoldja negyedévenkénti kiszámolását, és megengedte, hogy a kincstár felhagyjon a népesség és a jövedelemforrások rendszeres felmérésével. Valójában területeket dobott oda a katonáknak, hogy éljenek meg belőlük, ahogy tudnak. A hadvezetésnek csak arra kellett figyelnie — és ezt nyilván meg is tette —, hogy a várőrségek az egy főre jutó nagyobb konc reményében ne csökkentsék le saját létszámukat olyan mértékben, amely már a védelmi erőt veszélyezteti. Ahogy teltek az évtizedek, a jövedelmek beszedésének kétféle módja, az adóbérlet és a várőrségek testületi ellátása, török nevén az odzsaklik versengéséből az utóbbi került ki győztesen. 1631-ben a dzsizjét még egyetlen adózó körzetben sem engedték várkatonák közvetlen kezelésébe, a mukátaák bevételének is csak a 28%-ából csináltak odzsaklikot. 1677-ben viszont a befolyó dzsizje-adó 98, a mukátaa-bevételek 30, a szultáni hászokról elszámolt földesúri adók 63%-a volt katonák kezén odzsaklikként. Csak a nagy vámhelyek közelébe nem engedték őket, ezek bevételei adóbérlők közvetítésével jutottak el hozzájuk.304 A várkatonaságnak átengedett jövedelemforrások elosztását a kincstár igyekezett a földrajzi távolságok logikájára felépíteni, ennek azonban szoros korlátái voltak. Hiába adta oda AZ OSZMÁN HATALOM BERENDEZKEDÉSE ÉS MŰKÖDÉSE 302 PURJESZ 1958, 188. 303 PURJESZ 1958, 190., 195., 189. 304 BOA MM 5193.; Bab-i defteri, Budun hazinesi 16 729.
