Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Tringli István: Pest megye a késő középkorban
140 TRINGLI ISTVÁN már másfél évszázadra megmerevedő szóhasználattal némedi és taksonyi „népeket és jobbágyokat” emlegették. Az ilyen összeforrott szókapcsolatok tagjai mielőtt szinonimává váltak volna, általában különböző értelemmel bírtak. A „népek” és Jobbágyok” egykori megkülönböztetésére azonban nincsenek adataink, ez az összetétel valószínűleg már megjelenésekor puszta tautológia volt, egyszerűen a jobbágyokat értették alatta.489 Az Arpád-kor sokszínű társadalmának maradványaként az Anjou-korban másféle paraszti népek is éltek e vidéken. A püisi Borosjenő királyi falu lakóit a király „kondicionáriu- soknak vagy népeknek vagy boradóinknak” nevezte, amikor 1325-ben kivette őket mindenféle ispán, különösen pedig az óbudai várnagy joghatósága alól.490 A nemesek esetében már láttuk, hogy a Nagysziget lakói az országos nemességtől különböző jogállás szerint éltek. Igaz ez a sziget egykori udvamokokból lassan jobbágyokká váló népeire is. A mai megye területén az ő viszonyaik tértek el legnagyobb tömegeikben a jobbágyságétól. Egykoron mind hasonló szolgálatokat végeztek: részt kellett venniük az erdőóvásban és a ménes őrzésében. Még azokat is, akik magánföldesúri fennhatóság alá kerültek, a csepeb ispán továbbra is rászorította erre. Amikor Becse földesurai Lajos királynál kijárták, hogy mentesítsék alattvalóikat ettől, akkor az uralkodó ugyan úgy emlékezett meg munkájukról, hogy Károly király idejében végezték e szolgálatokat, az azonban aligha kétséges, hogy ezt szokásjogi alapon követelték meg tőlük, tehát már évszázadok óta feladataik közé tartozott az erdőkerülés és a ménes vigyázása. 1344-re azonban már jogtalannak érezhették, hogy miért kell nekik e feladatokat ellátni, ha nem a király jobbágyai. A kérést a király is méltányolta, ezért „országunk szigeten kívül élő birtokos nemesei szokása szerint” felmentette a kérelmező Becseiek jobbágyait a szolgálatok alól és elválasztotta őket a nagyszigeti királyi jobbágyok közösségétől (consortiumj 491 Az itt emlegetett országos szokás tartalma tehát az volt, hogy ha egy magánbirtokos egykori udvar- nokföldeket kapott adományba a rajta élőkkel együtt, akkor a király — illetve tisztségviselője — az egykori udvamokoktól már nem követelhette meg egykori udvarnoki szolgáltatásaikat. Hogy a becseiek pár évvel később, amikor újra királyi jobbágyok lettek, vajon újra őriztek-e ménest, kerülték-e az erdőket, azt ma már nem fogjuk megtudni. A szobi, helembai és letkési jobbágyok közül a középkor végén már alig néhányan hajózhattak, mégis elfogadtatták a királlyal sajkás őseik egykori vámmentességét. Az esztergomi vámperben alulmaradtak ugyan a káptalannal szemben, ősi kiváltságaik azonban a középkor végéig érvényben maradtak, II. Ulászló is megerősítette azokat.492 A visegrádi uradalomhoz tartozó Kisoroszi 1592-re már elpusztult ugyan, de lakóiról még ekkor is számon tartották, hogy — akár a nagyorosziaknak — hetente Visegrádra kellett járni takarítaniuk és Budán a palotában saját költségükön testőrt kellett állítaniuk.493 Az oroszok ugyanis egykor a királyi udvar „ajtótartói” voltak, akik a középkor végére közönséges jobbágyokká váltak. Az udvarnak sem lett volna célszerű, ha hetente másik bocskoros oroszi jobbágyra kellett volna az ajtónállók ruháját adni, ha mindig ki kellett volna okítani őket teendőikre, de nekik maguknak is terhes lett volna, ha személyesen kellett volna Budára vagy Visegrádra menniük otthon hagyva házat, földet, állatot. A szokásjog világához azonban hozzá tartozik, hogy egyik fél részére sem teszi lehetővé a radikális újítást. Az egykori fényes szolgálatból úrbéri szolgáltatás lett. A jobbágyok mintegy földesúri adóként fizették a — valószínűleg saját soraikból kikerülő — ajtónállók eltartását. A legkülönbözőbb jogállásból érkező különböző rétegek eltérő szokásaikat a jogilag egységes jobbágyságban történő felolvadásuk után is megőrizték. Ezek a szokások éppúgy jognak, jogszokásnak minősültek, mint a nemesi jog. Verőce lakói a 15. század végére is megőrizhették sajátos bíróválasztási szokásaikat, minden bizonnyal másként is adóztak, mint a váci püspök szintén szőlőtermelésből élő, pár kilométerrel odébb fekvő Naszály falujának lakói, egykori hospeskiváltságuk segítette őket ahhoz, hogy a 15. század közepétől településüket mezővárosnak tekintsék. A Zsigmond-korban az egységesülés folyamata mégis felgyorsult, a középkor végére pedig végleg teljessé lett. Hogy a saját, mindennapi joguk különbözősége ellenére milyen jog szerint lett egységesen jobbággyá egy évszázad alatt a becsei szolgák és a verőcei hospesek leszármazottja? Elsőként is, földjüknek nem voltak birtokosai, az földesuruk tulajdonában 489 DL 6 774. - Amikor 1466-ban a királyi jelenlét levelet írt Vidám lakóinak, így címzett: „a Vidám birtokon élő összes népek és jobbágyok bírójának és esküdteinek” (DL 12 236.). A szóhasználat ekkorra már csak szabatosságra törekvő formula volt. 490 АО II. 333. 491 ZICHY П. 136. 492 DL 8805. 493 U et C. 4-45. 217.
