Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Tringli István: Pest megye a késő középkorban
112 TRINGLI ISTVÁN rosban fekvő palotát vagy kőházat, mely a néhai sváb Konrád királyi mesteremberé (machinator) volt, kitől az esztergomi érsek vette meg, majd Opuliai Lászlónak adta el lakóház céljaira. Lehet, hogy már az érsek idejében is itt működött a kancellária, majd Miklós is e célra használta, mindenesetre kikötötte az uralkodó, hogy Miklós halála után a király vagy utódai a házat becsértéken megvehessék, a kancellária vagy más céljaira.223 Visegrád belső területe rendkívüli helyszűkében volt, terjeszkedésének a Duna és a felette fekvő hegy szabott gátat, de egy korabeli város számára legalább ilyen fontos külső tartozékoknak, a szántóföldeknek és szőlőknek is alig jutott hely. A túlpartra, Maros felé irányuló terjeszkedés ily módon természetes volt. A mai Pest megye területéről — a mai Budapest részeit nem számítva — egyetlen városprivilégiumot ismerünk a középkorból, a középkori Nógrád megyében fekvő Marosét. 1324-ben kapta kiváltságait a németül Neustadtnak hívott város. Az oklevél arengaya a kiváltság általános indoklásakor — miként sok más városprivilégium — a népek sokaságát és számuk gyarapodását jelölte meg, az itt élőket pedig következetesen hospeseknek hívta. Rajtuk a nádor, más báró vagy egyéb tisztségviselő sem követelhetett jogtalan szállásadást, a király saját bírósága alá vonta őket és az itt letelepedni szándékozókat nem zaklathatta senki. Bírót és plébánost egymás közt választhattak, a bíró hivatali évében tolvajlás, latorság, gyilkosság, gyújtogatás, hatalmaskodás és más ügyekben ítélhetett, ha a bíróval elégedetlenek voltak, egy év múlva szabadon másikat választhattak. Kül- és belföldiek — ha a városban laktak — a város földjén szőlő-, malom- és más birtokokat szabadon szerezhettek. Ha valamelyikük örökösök nélkül hunyt el, szabadon végrendelkezhetett, saját plébániájukon és plébánosukon kívül más egyháznak és egyházi embernek nem hagyhatták javaikat, plébánosuk pedig csak a plébánia számára végrendelkezhetett. A marosi halászok a váci püspöki falu, Verőce határaitól az Ipolyig szabadon, mindenféle vám fizetése nélkül halászhattak, kivéve a vizát, melynek negyedrészét a király emberének kellett adniuk. Kereskedőiknek az országban sehol sem kellett vámot fizetniük. Perekben csak közülük való tanúságát fogadták el ellenük, nemesét vagy báróét nem, ellenük párbajt nem lehetett ítélni. A pilisi erdőben a Duna mindkét partján saját szükségleteikre épület- vagy tűzifát szabadon vághattak, eladás céljából azonban csak a pilisi ispán jogainak megtartása mellett. Ha egy gyilkos a házából elmenekült, a bíró nem foglalhatta le a házát, hanem a gyilkos saját vagyonából megválthatta magát. A tizedet saját plébánosuknak a mezőn kint hagyva fizették meg, köztük egyházi joghatósággal csak plébánosuk rendelkezett, aki — miként a budai plébános — az esztergomi érsekeknek volt alárendelve. A királynak évente háromszor kellett ajándékot adniuk.224 Maros kiváltságlevele a korabeli városjogok majd minden fontos alkotóelemét tartalmazta, a királyi fennhatóság alatt élő város lakói privilégiumukat szorgosan meg is erősíttették Lajos, Zsigmond, Mátyás, Ulászló, I. Ferdinand és I. Lipót királlyal. Hiába volt a megerősített városjog, Maros és Visegrád fejlődése a királyi székhely Budára költözésével megtorpant. Miért nem lett Maros szabad királyi város, miért kellett megelégednie az újkorban a mezővárosi ranggal? A választ a többször megerősített privilégiumban találjuk meg. Egy fontos pont ugyanis hiányzott a kiváltságlevélből. Marost nem vették ki a megyésispán jogköre alól, enélkül pedig a város királyi maradt ugyan, de nem lett igazán „szabad”, azaz az ispáni joghatóság alól mentesített. Vajon miért hiányzott éppen az a félmondat a marosi privilégiumból, amelynek a király személyes bíráskodása alá rendelés mellett kellett volna állnia? A magyarázatot a város betelepülése és fekvése közti ellentmondás adja meg. Maros Nógrád megyében feküdt ugyan, de a szemközti partiak, azaz a Pilis megyeiek tették új károsukká, Neustadttá. Az oklevél azért mellőzte halgatással az ispáni joghatóság alóli kivételt, mert nem volt világos, hogy ki is az igazi ispánja a marosiaknak, Pilis megye ispánja, aki Visegrád várnagya is volt egyben, avagy a nógrádi ispán. Jogilag ennek a mondatnak a szándékos és a hasonló magyar városprivilégiumokban szokatlan „kifelejtésén” bukott meg Maros későbbi szabad királyi városi rangja. A szabad királyi városi cím — abban a formájában, ahogy a 19. század közepéig ismerték — azonban csak a középkor végén alakult ki. A középkorban az ispáni hatalom alóli kivétel hiánya nem jelentett gondot, csak a korai újkorban. Azt, hogy Visegrád privilégiuma — ha egyáltalán volt ilyen — mit tartalmazott e részben, már sohasem fogjuk megtudni. 223 pEST 361 sz 224 CD VII/2. 514. - A marosiak pecsétjének felirata ugyanaz volt, mint a visegrádiaké: sigillum civium Marus (’a marosi polgárok pecsétje’), 1. HORVÁTH 1982.
