Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
ÉLET A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOROKBAN 59 élőknek, megakadályozta az állatok elkóborolását és nem utolsó sorban nyilvánvalóvá tette a közösség összetartozását is. Légifelvételen jól látható egy valószínűleg a neolitikum idején készített árokrendszer Bag határában.20 Edényeikre az egyszerű formák a jellemzőek. Kézzel formált, növényi maradványokkal, elsősorban pelyvával soványított, nagy méretű, vastag falú, peremük alatt ujjbenyomkodásos bordával díszített tárolóedényeket, fazekakat, valamint a tökedényekre emlékeztető formájú, gömbös testű tálakat, kisebb háztartási edényeket készítettek. Ez utóbbiak jó minőségű, finoman iszapolt, vékony falú jói kiégetett edények, amelyeken a jellemző díszítés a különböző motívumokat kirajzoló, bekarcolt, ívelt vagy geometrikus vonaldísz, és megjelenik a festés is, amelyet kiégetés után vittek fel a kerámiára: a fényes felületű edényen vörösre festett, széles sávra vékonyabb fekete csíkokat festettek, ami gyakran a teljes felületet beborította. Vallási képzeteikre, hitvilágukra elsősorban a temetkezésekből következtethetünk, a sírokba tett tárgyakból és a temetkezési rítusokban megfigyelhető szabályszerűségekből rajzolható meg a kultikus élet egy kis mozaikja. Ebben a korai időszakban - az általánosan elfogadott álláspont szerint - az élők és halottak kapcsolata még jóval szorosabb volt, mint a későbbi korokban. A halottakhoz való intenzív kötődés, nyilván a haláltól való félelemből, az embernek a természeti erők általi kiszolgáltatottságából fakadt. A természeti népekhez hasonlóan élő neolit közösségek számára a halál hirtelensége, az esemény érthetetlensége, a halál utáni ismeretlen történés félelmet keltett az itt maradókban. Ezt a félelmet igyekeztek kollektív tudatukban őrzött, tovább örökített szertartásaikkal elhárítani, áldozva az ősök szellemének és a természeti erők megszemélyesített isteneinek. Temetkezéseiket elsősorban Közép- és Nyugat-Európában feltárt nagy temetőikből ismerjük. A vonaldíszes kultúra idején a halottakat még nem önálló temetőben, hanem a település egy kissé elkülönült részén temették el. Ez a tény is alátámasztja a kutatók azon véleményét, mely szerint ezek a közösségek még sokáig együtt éltek halottaikkal. Az elhunytat előre megásott, ovális sírgödörbe, oldalára fektetve, felhúzott lábakkal, behajlított karral, ún. zsugorított helyzetben tették a sírba. Már ebben a korai történeti korban előfordul azonban, hogy a halottakat hamvasztva temették el. A temetőelemzések azt bizonyítják, hogy az elhunytak az egykori közösségben más-más szerepet töltöttek be, azaz rangbéli különbségek mutathatók ki a temetkezések alapján. Eszerint a falvak élén férfivezető állt, akit halála után megillettek azok a presztízstárgyak, amelyekhez életében is joga volt. A temetési ceremóniát nem tudjuk rekonstruálni, a hitvilágról a halottal együtt eltemetett ékszerek, eszközök vagy edények vallanak. A kultuszcselekmények kellékei az agyagszobrocskák, arcos edények, kisebb plasztikák, amelyeket feltehetően termékenységi ünnepekre készítettek. Az idolok többnyire sematikus női szobrocskák, díszítésük az edényeken is megtalálható, bekarcolt, geometrikus vonalakból áll, amely többnyire egész testüket beborítja, s valószínűleg azt jelzi, hogy a kultikussá vált személy állatbőrt viselt. Ezeknél a szobrocskáknál jellemző, a háromszög alakú, kissé hátracsapott fej, amely Európa déli-délkeleti vidékein fordul elő, hagyományaikban tehát őrizték származási helyük, a balkán-égei közösségek hitvilágát. Az arcos edények nagy méretű tároló edények, amelyeknek nyakára jelzésszerűen karcolták rá a szemet, orrot és szájat, az edény teste magát az embert szimbolizálta. E tároló edények megszemélyesítése arra utal, hogy a közösség legnagyobb értékét, az élelmet jelentő gabonát óvni, védeni kellett az ártó hatalmaktól. A vonaldíszes közösségek hosszú, több száz éves békés élete során természetesen változott életmódjuk és társadalmuk is, amelyhez külső hatások, kereskedelmi kapcsolatok, más népekkel való találkozások, beházasodások stb. is hozzájárultak. Ennek eredményeként a kezdetben egységes anyagi kultúrájú vonaldíszes tömb kisebb, területileg jól körülhatárolható csoportokká alakult át, amely elsősorban a kerámián követhető nyomon (a Dunántúlon a kottafejes majd zselizi kerámia, az Alföldön a szakálháti csoport, bükki kultúra). A jellegzetes, nagyobb pontokkal megszakított több párhuzamos vonalból álló bekarcolt vonaldíszítés, azaz a kottafejes kerámia inkább a Dunántúlra jellemző. A későbbi zselizi csoport elsősorban a Kis-Alföldön és Szlovákia délnyugati részein települt meg, edényeire hasonló díszítés jellemző, ám itt a vonalköteget nem pontok, hanem határozott keresztirányú 20 C ZAJLIK 2004, 164.
