Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
Pásztor Adrien-Simon László: Az avar kor emlékei Pest megyében
Pásztor Adrien - Simon László* AZ AVAR KOR EMLÉKEI PEST MEGYÉBEN I. Az avarok eredete és honfoglalása Sok-sok évi széttagoltság után az avarok 566/568. évi honfoglalásával a Kárpát-medence nyugati és keleti fele újra egy politikai és gazdasági egység részévé vált. Pest megye avar kori története a régió földrajzi helyzeténél fogva kicsiben ugyanezt a váltást tükrözi. Az avarok eredetével kapcsolatos két évszázados vita mostanra nyugvópontra jutott, írásos források elemzése és a régészeti emlékek vizsgálata alapján a történettudomány ma már nagyjából egységes abban, hogy az avarság alapvetően két fő etnikai csoportból olvadt össze. Az egyik csoport a belső-ázsiai Altaj-hegység vidékén 552-ben a türköktől megdöntött zsuan-zsuan birodalom uralkodó népcsoportjának egy része, akik Nyugat felé menekülvén, csatlakoztak a rokon eredetű közép-ázsiai heftalita hunokhoz. Utóbbiak az avarság másik fő etnikai komponense. Maga az avar név szóösszetétel, s önmagában is utal a kettős eredetre. A bizánci források türköktől átvett uarchonita elnevezése a türk uar-avar („engedetlen”) és a chionita-heftalita hjon (hun) nevek összevonásával keletkezett. Ám a türkök terjeszkedése Közép-Ázsiára is kiterjedt, ezért a zsuan-zsuanok a heftalita hunok egy részével együtt további vándorlásra kényszerültek Nyugat felé. A sztyeppéi népvándorlások törvényei szerint más, csatlakozott vagy leigázott népekkel, néptöredékekkel kiegészült avarok 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe. Követeik 557/558 telén megjelentek Bizáncban. I. Justinianus császár (527-565) szövetségesei közé fogadta az avarok népét, ajándékokat küldött vezetőiknek és évjáradékot állapított meg nekik. Az avarok ennek fejében megrend- szabályozták a bizánci birodalmat veszélyeztető dél-oroszországi nomád törzseket. 562-ban vezetőjük, Baján kagán már az Al-Duna vidékéről küldte követeit Bizáncba, s letelepedésre alkalmas területet kért népe számára. Ám az Al-Dunától délre eső, bizánci határzár által jól védett, kiszemelt terület helyett I. Justinianus a birodalom határán kívüli, Duna, Dráva és a Száva által határolt Pannonia Secundát, a mai Szerémség és Szlavónia területét ajánlotta az avaroknak. Ennek birtoklásához azonban először el kellett volna űzni a gepidákat, s ehhez Bajánnak ekkor még nem volt kedve. Jól védhető helyet keresve - vagy talán csak a távolságban bízva - kétszer is megkerülték az avarok a Kárpátok széles erdősávval övezett hegységét, s nyugaton bukkantak fel. 562-ben az Elbánál Sigibert, a frank Austrasia királya állította meg Baján seregeit, 4 évvel később pedig Türingiában próbálkoztak újra, ismét sikertelenül. Az időközben meghalt I. Justinianus utóda, II. Justinus (565-578) felmondta az avarok szövetségét, s meghiúsította al-dunai áttörési kísérletüket. Az avarok szinte kétségbeesett kétfrontos hadi vállakózásainak oka a nyugati türkök nyugati irányú expanziójában rejlik. A nyugati türkök, 567-ben átkelve a Volgán már közvetlenül veszélyeztették „szökött szolgáik” létét. Éppen emiatt jött kapóra az avaroknak a langobardok gepidák elleni szövetségi ajánlata. A katonai segítség fejében Baján népe számára roppant előnyös megállapodást kötött a langobárd királlyal, Alboinnal: győzelem esetén az avaroké lesz Gepidia egész területe és népe, valamint a zsákmány fele, sőt a langobard állatállomány egytizede. Azután a semlegesként háttérben maradó, ám Sirmium visszaszerzéséért harcra kész Bizánc, illetve a szövetségesként passzív avarok árnyékában a langobardok egyedül megsemmisítették a gepida haderőt. Az avarok 567 végére kardcsapás nélkül elfoglalták Erdélyt és a Nagyalföldet, s így Baján és népe ellen összekovácsolódott bizánci- türk szövetség nem érte el célját. A korai avar kor fejezetet, kivéve a budakalászi temetőt és telepet, Simon László írta, míg a közép és késő avar kor történetét, régészeti emlékanyagának elemzését Pásztor Adrien foglalta össze.
