Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)

A telephelyek magassága is növekedett. A neolitikumból csupán 300 m-ig találhatók, míg a bronzkor hűvösebb időszakában 400 m fölé is haladtak. A hordalékkúpok és árterek felszíne azonban kimaradt a betelepülésből. A helyválasztás szempontjait a neolitikumban az elérhetőség, a rézkori vízszintemelkedéssel a védettség, a bronzkori népmozgás és a törzsi háborúk beköszöntével pedig a védhetőség keresése jellemezte. Ezért találunk az utóbbi periódusban földműves és állattenyésztő telepeket is néhol mocsarak és lápok közé zártan, máshol pedig meredek dombtetőkön is.

Az Kr. e. 1900-tól 800-ig terjedő bronzkorszak idejének uralkodó kultúrája megyénk területén a zóki kultúra volt, a dunántúli hegységekben pedig a harang alakú edények népe lakott. A középső bronzkorban az ún. vatyai kultúra terjedt el az Alföldön, míg a hegyvidéket a füzesabonyi kultúra jellemezte. Végül az urnasíros kultúra népe zárta le a természeti és társadalmi fejlődésének ezt a szakaszát.

Az Kr. e. 800-al nemcsak abban a tekintetben érkeztünk el a mai korhoz, hogy a nagyjából most is uralkodó időjárási tényezők irányítják ettől kezdve az éghajlatot - ami a korábbi fázishoz viszonyítva valamivel enyhébb és szárazabb lett (ún. szub-alpi) -, hanem a bronzból készült használati eszközök helyébe ekkor lép a vas. Ez a természeti viszonyokra nézve annyit jelent, hogy a bükkerdő egy kissé visszahúzódott a hegységek tetői felé. Helyette egyeduralkodóvá lett a tölgy, a magas ártéren mint tölgy-szil-kőris ligeterdő, a löszös-homokos pusztamezőkön - ahol az nem került művelés alá - mint pusztai tölgyes, a hegységek alacsonyabb régióiban és a dombságokban mint cseres-tölgyes, a magasabb régiókban pedig mint gyertyános-tölgyes. Ezzel függ össze a folyók vízjárásának az a módosulása, hogy a bükk-kori fázis bevágódó mederszakaszai helyett ismét a kanyargós, völgyszélesítő középszakasz-jelleg lett általános mind a Dunán, mind a kisebb folyókra nézve is.

A társadalmakat alkotó ember eszköztára pedig a vas elterjedt előállítása révén ugrásszerűen bővült, és így környezet-átalakító szerepe is gyorsan fokozódott. Ugyancsak a vaskor időszaka nyújtja az első biztos támpontot az itt élt népek nevére is. Eszerint a Dunántúlon a kelták (Hallstatt és La Тёпе kultúrák), az Alföldön pedig a szkíták telepedtek meg. Előbbiek inkább a földművelést, utóbbiak a nagyállattenyésztő foglalkozást űzték. Az Kr. utáni évek kezdő szakaszában az illír-kelta pannonokat a rómaiak, az Alföld területét a szarmaták hódították meg. A római hódítással századokon át terjedő válaszfal jött létre a Duna mentén, amit a római birodalom mesterségesen is igyekezett szembetúnő határvonallá kiépíteni. Visegrádiéi D-re Cirpi, Szentendre helyén Ulcisia Castra, Budán Aquincum, Nagytétény helyén Campona, Százhalombatta helyén pedig Matrica nevei mutatják Pest megye nagyobb római településeit a Duna partján, ami természetesen a megfelelő környezetátalakítás első nagyobb lépcsőfoka is volt. A bal parton ezen a szakaszon csak a Dunakeszi melletti Contra Constantiam az egyedüli római építmény (nem beszélve a fővárosi Contra Aquincumról). így fel lehet mérni a kezdeti kulturális hatás különbségét a két part között, amikor a római térfélen már utak és vízvezetékek szolgálták a helyi lakosság kényelmét.

Megyénk Ny-i felének ez a korai átkulturáltsága sem tartott azonban sokáig, mert a római uralomtól a magyar honfoglalásig terjedő századokban a népvándorlás forgataga bizony nagyrészt elseperte az emberi tevékenység felsorolt, kőbe vésett emlékeit is. A magyar betelepülőknek ismét újra kellett kezdeni az addigra ismételten elvadult természeti környezet meghódítását, amelynek képét immár rekonstruált térképen tudjuk ábrázolni (3. ábra).

Pest megye területén a Duna mentén, de a többi vízfolyás mellett is széles, ligetes, lápos azonális növényzetű és talajú alacsony ártér húzódott, melynek folyó menti szintjét az öntésföldes puhafás ligeterdő jellemezte gyakori vízborítással és egyedüli halászati hasznosítással. Ezt kívülről mocsári erdők kísérték, majd lápos, ligetes, tőzeges talajú ártéri típus következett, amely kemény teleken segítséget nyújtott az ármentes térszintről ideterelt állatok megtartásában. Az alacsony ártereket mindkét oldalon a magas árterek szegélyezték, melyek már csak nagyobb árvizek alkalmával szenvedtek időszakos elöntést. Réti talaján a keményfás ligeterdők honoltak, lefolyástalan mélyedéseiben a szoloncsákos sziki növényzet egyedeivel társulva. A folyókhoz közeli ármentes löszös-homokos sík-ságok voltak az állandó és a téli szállások színhelyei, melyek csernozjom talaján a földművelés és a nagyállattenyésztés lassan visszaszorította a tatárjuharos tölgyesek természetes állományait. Ilyen volt pl. az Érd-Ercsi hátság is. A Csepel-sziget É-i felén, a Kiskunsági- és a Pilis-Alpári- hordalékkúpok homokos felszínén a homokos és lepel-homokos felszín gyér lakossága is

PEST MEGYE TERMÉSZETFÖLDRAJZI ADOTTSÁGAI 25