Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
PEST MEGYE TERMÉSZETFÖLDRAJZI ADOTTSÁGAI 17 töltött be a mai Lágymányosi-téli kikötő öblét lezáró Kopaszi-zátony, amely a zajló jég fel- duzzasztásával az 1838-as pusztító árvizet előidézte. Míg a Szentendrei-szigetet körülvevő Duna-ágak a természetes mederfejlődés során alakultak ki a mai jellegükig, addig a Csepel- szigetet balról határoló Soroksári- (Ráckevei-) ág már mesterségesnek tekinthető, mert mind kiszakadásánál (Kvassay-zsilip), mind visszafolyásánál (Tassi-zsilip) művileg szabályozzák a be- és kifolyó vízhozamokat. így ezt a folyóágat is a kanyarogva feltöltő folyómechanizmus jellemzi. Az Ipolynak Tésától a torkolatig terjedő 50 km-es alsó szakasza tartozik bal oldalán Pest megyéhez. Mivel általában emelkedő hegységi területen folyik át, a bevágó felső szakasz jelleg uralkodik rajta, amint arról lépcsősen egymás felett elhelyezkedő teraszai is tanúskodnak. A Cserhátban eredő Galga Ácsától zagyvái torkolata közeiéig, 40 km hosszan folyik Pest megyében. Nagyobbrészt kanyarogva bevágódó mechanizmussal jellemezhető. Völgye Aszód alatt szélesedik ki a határos dombvonulatok között. Újszász felett 7 km-re - ahol a Zagyvát eléri - hagyja el a megye területét a Tápió, amely Maglód feletti forrásától 52 km-t tesz meg odáig. Pest megyei vízfolyás a Morgó-patak (22 km) a Börzsönyben, a Gombáspatak (12 km) és a Sződrákosi-patak Vác alatt (24 km) és a Rákos-patak is Pécel feletti folyásán, ameddig 22 km-t tesz meg a Gödöllői-dombságon. A Duna-Tisza közi hátságról K-nek a Tiszához lefutó időszakos vízfolyások - Gerje- Perje-, Kőrös-ér, Pejtsik-ér - túlnyomórészt belvízlevezető csatornának alakított mesterséges vízfolyások. Ilyen a Dömsöd felett a Soroksári-ágba torkolló Északi-övcsatorna is (36 km), de ez a Duna-Tisza-csatorna közvetítésével (22,5 km) állandóan kap vizet. Utóbbit a 40-es évek végén építették ki, de tervezett folytatása nélkül ma csak a Csepeli-síkság vízellátását szolgálja. A Duna jobb partjáról a vízgyűjtő területi különbségek miatt jóval szerényebb vízfolyások érik el a befogadót. A Visegrádi-hegységből az Apátkúti-patak (10 km) és a Bükkös-patak (16 km) a jelentékenyebbek. A Pilistől É-ra a Dera-patak (21 km), D-ről az Aranyhegyi-árok (23 km) torkollik a Dunába. A Budai-hegység vizeit a Kőér-patak vezeti le a Kelenföldön át (16 km). Leghosszabb és legnagyobb vízgyűjtőjű ezen az oldalon a Zsámbéki-medence környékét lecsapoló Benta-patak (45 km, 468 km2), amely Százhalombattánál éri el a Dunát. A vízfolyások jellemző vízállás- és vízhozam adatait a 5. táblázatunkon mutatjuk be. Az állandó vizű nagyobb folyóknak - mint látható - viszonylag jóval kisebbek a vízjárás ingadozásaik, mint a helyi jellegű kisvízfolyásoknak, melyek az időjárás szeszélyei szerint áradnak meg, vagy száradnak ki. így ebben a tekintetben is külön kell választani az átfolyó és a helyi jellegű vizek vízrajzi sajátságainak megítélését. Előbbieket a Duna budapesti szelvényére vonatkozó adatokkal szemléltetjük (2. ábra). Láthatjuk, hogy a Dunán a május-június a nagyvizek rendes ideje, mert akkor van a hóolvadás az Alpok magashegységi vízgyűjtőjében, és általában ez az év legcsapadékosabb időszaka is. Októbertől viszont - amikor a magashegységi lefolyást a fagyok lefékezik - a kisvizek periódusa kezdődik. Ezt az összképet módosítja a nagyvizek vonaláról leolvasható második árvízi periódus, a február-márciusi, ami a folyam jégzajlásának a következménye. A jégtorlaszoktól duzzasztott hirtelen áradások, amit a zajló jég elolvadása idéz elő, a Budapest alatti Duna-szakaszon bármelyik évben bekövetkezhetnek (az utolsó 1956-ban volt). Az árvizek szintjének emelkedése általános tünet, ami a lefolyási útvonalak műszaki kiépítésének a következménye, mert ezáltal egyre csökken az árvizek összegyülekezési ideje. A kisvizek rendszerint december-januárban a legalacsonyabbak, amikor a fagy a felszíni lefolyást szünetelésre készteti. De a legalacsonyabb vízszintek a jégtorlaszok alatt szoktak kialakulni. Érdekes, hogy a belső Északi-kárpáti vonulatok közül vizeit összeszedő Ipolynak a Dunával szemben csak egy árvizes periódusa van, március-áprilisban, mert a nyár eleji e- sőkből a hegységek közötti zárt medencék nem sokat kapnak. Ugyanaz a sajátság jellemzi a Tápió vízjárását is. A Duna-Tisza közi belvízcsatornákká alakított erek jelentősebb vízmeny- nyiséget - még a nyár eleji periódusban is - csupán hosszabb csapadékos időszakban vezetnek. Vízminőség tekintetében részben a külföldről érkező szennyezettség tekintetében, részben a Budapest környéki agglomerációs gyűrű kommunális és ipari szennyezése miatt, főleg pedig a közműves vízellátás és a víztisztító kapacitás közötti nagy szakadék („közműolló”) miatt a megye vízfolyásainak elég szomorú az állapota. A Duna minden
