Tóth Judit: Padlássöprések kora. A beszolgáltatás Pest megyében - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 9. (Budapest, 2011)

Összegzés

Az ’50-es évek Magyarországa elképzelhetetlen az élet szinte minden területén megjelenő munkaversenyek, versenymozgalmak nélkül, amelyeket a tervteljesítés nélkülözhetetlen pillérének, hajtóerejének vélték. Hatékonyágának, eredményességének mértékével a rendszernek már a kezdetektől szembesülnie kellett, ennek ellenére 1951-ben az ötéves tervszámok felemelésekor a belső tartalékok egyik legfontosabb elemeként a munkaverseny- és újítómozgalmakat nevezték meg.71*

Az államosítás előrehaladtával fokozatosan teremtődtek meg azok a viszonyok, amelyek lehetővé tették a szovjet mintára történő versenymozgalom kibontakozását Magyarországon is, olyannyira, hogy az MDP Központi Vezetőségének 1950. január 22-ei határozata ugyanakkor már kimondta, hogy 1949 második felében a szocialista munkaverseny a párt vezetésével tömegmozgalommá fejlődött. Bár a szocialista munkaverseny, és ezen belül a sztahanovista mozgalom, elsősorban az ipar területén, az üzemekben bontakozott ki, azonban a szervezésnek, a ráhatásnak és a kényszerítésnek mindazon eszközeit, amelyeket a terv teljesítése érdekében az iparban érvényesítettek, az eltérő sajátosságoknak megfelelően alkalmazták a mezőgazdaságban is. Ezen belül is elsősorban annak szocialista szektorában, azaz az állami gazdaságokban, a gépállomásokon és a téeszekben. A termelés fokozása mellett a verseny legfontosabb céljaként a- mezőgazdaság szocialista irányba való fejlesztését jelölték meg. A párt és a kormányzat részéről tett erőfeszítések ellenére sem vált azonban a munkaverseny-mozgalom a mezőgazdaság területén olyan jelentőssé, mint az iparban. Bár az államhatalom kezében lévő szocialista szektort sikerült valamelyest mozgósítani, a parasztság nagy része távol tartotta magát ezektől a kezdeményezésektől

Ennek a fejezetnek, egy klasszikussal élve, akár a Vanitatum vanitas címet is adhattam volna. Jóllehet a versenyeket a tőlük elvárt szerep ellenére valóban csupán „hiábavalóságok hiábavalóságának” nevezhetjük, amivel minden bizonnyal a hatalom birtokosai is tisztában voltak, ám azt a rendszer mindvégig a szocializmus építésének elválaszthatatlan eszközeként kezelte.

Az osztályszempontokat már a versenyek során is figyelembe vették, hiszen a hatalom a gyarapodás további lehetőségétől tartva a „kulákokat” kizárta abból. A következő fejezetben tárgyalt egyes szankciók alkalmazása során azonban az osztályszempontok szem előtt tartása még inkább dominánssá vált. Az állam a hátralékban lévő gazda minden lehetséges készletére próbálta a kezét rátenni. Ám míg kezdetben az ennek érdekében alkalmazott szankciókkal valóban főként a gazdáknál kint lévő készletek begyűjtését célozták, addig a későbbiekben mindinkább párosult ez a gazdák megfélemlítésével.

A fejezeten belül is kiemelendő a begyűjtés klasszikus formájaként is aposztrofált időszaknak, az 1950 és 1953 közötti éveknek a vizsgálata, hiszen azok a köztudatban is meglévő sajátosságok, amelyek ezen gyűlöltté vált intézménnyel összekapcsolódnak, leginkább ekkor jutottak kifejezésre. A begyűjtést szabályozó rendeletek minden esetben foglalkoztak a különféle szankciókkal, illetve számba vették azok egymás után alkalmazható fokozatait. Ezek közül a rendeletek elsőként említik a gazda kötelezettségeinek felemelést, majd kártérítés kivetését írják elő,

7IS Pelö - Szakács, 177. o.

151