Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Közegészségügyi állapotok a Kárpát-medencében a 18. században
KAPROXCZA Y fCIROL Y után törvényszerűen észlelhető „reprodukciós” lakosságnövekedésen alapult, hanem a szervezetten betelepített idegen etnikum is emelted Az 1700-as évek legelején Magyarország területén mintegy negyvenöt-negyvenhét orvos tevékenykedett, akik képesítésüket külföldön (inkább német és itáliai) egyetemeken szerezték. Csak a legmódosabb városok kiváltsága volt az „orvostartás”, más területeken - elsősorban a felvidéki és erdélyi városokban - a 16. századtól fogva sebészcéhek működtek, akik lényegében ellátták a betegeket. A feljegyzések szerint a Rákóczi-szabadságharc idején magyar földön kb. nyolcvanöt-kilencven sebész működött. Ez az orvosi és sebészi létszám semmi estre sem volt képes az ország ellátására, így érthető, hogy a főúri vagy gazdagabb nemesi udvartartások egy-egy orvost vagy jobb képességű sebészt kölcsönadtak egymásnak. A falvak népe betegség esetén leginkább javasasszonyokhoz és gyógyításban jártas lelkészekhez fordult. A teológiai képzésben szerepelt a „medicina pastoralis” ismeretanyaga, amely elsősorban orvosi tanácsokat, tapasztalati alapon nyugvó gyógynövényismeretet, életmódi tanácsokat adott, hiszen a pap volt az egyetlen „értelmiségi” a vidéken. A városokban a polgárok adóiból és adományaiból működtek az ispotályok, a „betegházak”, ahol az egyedülálló szegényeket és alkalmanként jelentkező betegeket helyezték el. Ezek inkább menhelyek voítak, bár felügyeletüket a város az orvosára vagy a helyi sebészre bízta. Azispotály élelmezését és gondozását a város vezetői vállalkozókra bízták. Többségüknek semmiféle ápolási vagy gondozási ismerete nem volt, erre a város orvosa vagy sebésze tanította be őket. Szerencsésebb esetben az ispotály egyházi kezelésben állt, akkor kiképzett szerzetesek (protestánsok esetében maga a közösség) ápolták és gondozták az elesetteket. A felvidéki és erdélyi német városokban egészen kiváló beteggondozó intézmények léteztek, főleg ott, ahol az adott város orvossal vagy sebészcéhvel rendelkezett. A felvidéki és erdélyi városok többsége törvényeik közé iktatták a tisztasági állapotokat javító rendelkezéseiket, így az utcák takarítását, a szennyvíz előfizetését, a szemét elszállítását, a temetkezési szabályzatot stb.2 3 A sűrűbben lakott vidékek a,gyakran pusztító járványok (pestis, himlő, vérhas, tífusz, malária) igazi terepévé váltak. Járvány idején karantént alkalmaztak, aminek felügyeletét általában a katonaságra bízták, füstöléssel fertőtlenítettek, a járványban elhunytak házát és ingóságát elégették és a földbe helyezett tetemeket mésszel leöntötték. Arra is felfigyeltek, hogy a járványok folyók mentén gyorsan terjednek, így elrendelték a közkutak őrzését és megtiltották a folyóvizek ivását. Az ország határait és városokat karanténnal különítették el, a járvány sújtotta településeken, járványkórházakat szerveztek. A katonaság feladatává tették a karantén alá helyezett város külső és belső rendjének megtartását. A katonaságnak gyakran fegyvert kellett használni, a járványt sok esetben éppen a járványban szenvedő városból vagy területről menekülők vitték tovább. 2 Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. Bp. Akadémiai Kiadó, 1953. : Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. 1. köt. Bp. Magyar Orvosi Könyvkiadó, 1929. 129. 1. 3 Szumowski. Ulászló: Az orvostudománytörténete. Bp. MOK, 1939. 21-25. 1.: Fekete Lajos: A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid története. Debrecen, 1874. 103.1. 8
