Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)

Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Pest-Pilis-Solt vármegye orvos-egészségügyi helyzete a 18. században

KAPRONCZA Y KAROL Y

bármelyik területével összehasonlítva - elmaradottak voltak. A helyi közigazgatást felsőbb utasításra kialakíthatták, de a nyugodt életet feltételező „infrastruktúra” már vontatottan formálódott ki. Gondolok itt az iskolákra, beteg- és szegénygondozó és jótékonysági intézményekre, amihez nemcsak pénz, hanem képzett szakember is kellett. Ezeken a területeken döntő változást csak a felvilágosult abszolutizmus átfogó politikája kezdeményezett, amely e feladatokat az állam legfontosabb feladatainak tekintette, de végrehajtásához majd egy évszázad kellett. A legnehezebb feladat a közegészségügy törvényes és gyakorlati rendezése volt, amelyhez nemcsak akarat, de a kormányzati tisztviselők és a lakosság szemléletének átformálása is kellett. Ezen nem segített a törvény szigora, ugyanazon rendeletet gyakran újból és újból meg kellett ismételni.

Járványok és járványjellegű betegségekkel szemben a legsérülékenyebb vidéknek a volt hódoltsági terület bizonyult, nemcsak azért, mert a természeti környezet egyes vidékei az emberi életvitelre veszélyesnek bizonyultak, de a régi-új településeken újból ki kellett építeni az „egészségvédelmi” szervezeteket. Mai szemmel könnyű feladatnak tűnik, de az akkori lakosság „egészségügyi ismeretei” ennek befogadására alkalmatlanok voltak. Nem véletlen, hogy járványok esetén a különböző védelmi intézkedéseket a hadsereggel hajtatták végre, amelynek belső „mozgatói” a hadseregben szolgáló katonaorvosok és sebészek voltak. Gyakran azokon a területeken, ahol kényszerintézkedéseket foganatosítottak, nem éltek orvosok és sebészek, sőt betegség esetén a polgári lakosság is a katonaorvosokhoz fordult segítségért.

Az előbbi helyzetet jellemzi a felvilágosult abszolutizmus szándékait végrehajtó Helytartótanácsnak, illetve az ország egészségügyi helyzetét felmérő rendelkezéseire visszaküldött válaszok szomorú adatai, illetve ellentmondásai. E tevékenység lényegében 1738-ban megalakult egészségügyi (nevében inkább járványügyi) bizottsággal kapcsolatos, amely ugyan járványok leküzdésére összeállított testület volt, de az egészségügyi-orvosi állapotok rendezését is feladatkörükbe utalták. Előbb az „infrastukturát” mérték fel, adatokat szereztek be az ispotályok létéről, ágyszámáról, működési feltételeikről, majd az egészségügyi személyzetet tekintették át. 1748-ban uralkodói rendeletben kötelezték a vármegyéket orvos tartására, illetve sebészek alkalmazására. Ezt a rendelkezést 1752-bem megismételték, és éves jelentést kértek a megye területén működők létszámáról és pontos névsoráról.67

A Helytartótanács által kiadott felhívásokra adott válaszoknál figyelembe kell venni a jelen-ős szakemberhiányt, illetve a képesítések és tényleges szakmai tudás nagy ellentmondásait. Az orvosdoktor megnevezés valójában egyetemen szerzett diplomát jelentett, ami csakugyan „hiánycikk” volt ebben a korban Az egyetemek orvosi karán a legkevesebb hallgatóval az orvosi karok rendelkeztek, sőt az orvosi tanulmányok bizonyultak a legköltségesebbnek. Nemcsak magyar viszonylatban, de európai jelenség volt az orvoshiány, aránylag a nagyobb városokban volt több orvos.

67 Linzbauer Xav. Ferenc: Andeutungen zur Regelung der Sanitats-Angelegenheitcn. L. Geschichtliche Skizze der Sanitats-, Verwaltung in Ungarn. Pest. Med. - chir. Presse, 1874. 10, 15. 239-262.

48