Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 2. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 5. (Budapest, 2008)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye népességi és nemzetiségi viszonyai (1701-1840)
DÓKA KLARA Az első telepítők azok a birtokos császári tisztek voltak, akik tartottak a régi földesurak visszatérésétől, és beköltöző lakosság segítségével igyekeztek új helyzetet teremteni. Forster generális az eredetileg Ráday birtok Dunaharasztiba németeket hozott, ő telepítette be először a később újra elnéptelenedett Aporkát, Pereget, szlovákokkal Sárit. Más földesurak szervezésében is jöttek szlovák telepesek Cinkotára, Taksonyba, Domonyba, Vácegresre, Sződre. Werlein kamarai inspektor Isaszegre németeket hozott. Különösen sok német telepes volt Buda környékén, akiknek beköltözését - politikai okból - az uralkodó is előmozdította. 1690-től Óbudán, Vácott, Bián, Pilisvörösváron, 1691-től Visegrádon, 1693-tól Pilisborosje- nőn, 1698-tól Budakeszin, 1699-től Torbágyon, 1700-tól Piliscsabán, Pesthideg- kúton, Nagykovácsiban, Ürömben, Solymáron, Pilisszántón jelentek meg németek. Utóbbi faluba szlovákok is jöttek.21 Az 1690-es évekre esik az említett görögkeleti szerb lakosság beköltözése is. Az 1690-től újra török kézre került Nándorfehérvárról és környékéről a szerbek I. Lipót hívására Csernovics Arzén ipeki patriarcha vezetésével érkeztek, és kiváltságlevelüket az uralkodótól elnyerve Szentendrén alapították meg központjukat. A városban 1696-ban 985 házzal rendelkező és 468 ház nélküli család élt. Hat görögkeleti templomot emeltek. A szerb (rác) lakosság a pilisi járásban, a Duna menti lapályokon és a hegyek lejtőin telepedett le. Ók alapították Csobánkát, nagy számban költöztek Rácke- vére, Szigetcsépre, Pomázra, Budakalászra, Lórévbe és egyes solti településekre is (pédául Nádudvar). Az uralkodótól kapott kiváltságot azzal hálálták meg, hogy a Rákóczi-szabadságharcban mellé álltak. Mint jeleztük, a mezőgazdasághoz nem értő, iparral, kereskedelemmel foglalkozó lakosság nehezen tudott meghonosodni, amihez hozzájárult az általuk megszállt területeken a faluhatár szűkössége. Itt leginkább a szőlőtermelésre volt mód, amit az uralkodó is igyekezett előmozdítani. 1701-ben például nyolc év adómentességet adott Szentendre azon lakóinak, akik területeiket szőlővel ültetik be.22 Bár a görögkeleti lakosság létszáma csökkent, képviselőikkel még a 19. század elején is találkozunk. A sokácok és bunyevácok beköltözése szintén a 17. század utolsó évtizedeiben kezdődött. Ellentétben görögkeleti társaikkal, ők beolvadtak a helyi lakosságba, amit katolikus vallásuk is elősegített. Pest-Pilis-Solt megyében elsősorban a solti járásban kerestek új otthont: Kalocsán, Kákonyban, Pandúron, Sükösdön, Dusnokon, Bátyán, főleg azokban a községekben, ahol kevésbé éltek a református hitet követő magyar őslakosok. Például Dunapataj, Szeremle, Úszód, Bogyiszló területén nem jelent meg illír népesség. A délszláv katolikusok egyes csoportjai az ország északabbi részére is eljutottak. Érden fontos központjuk volt, a pilisi járásban pedig Törökbálinton, Tökölön, Csepelen telepedtek le. E helységekbe főként a szerbekhez közelebb álló sokácok költöztek. 21 Kosáry 1965. 9-31. p. 22 Dóka 1981. 17-18. p. 272
