Egey Tibor (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 1. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 4. (Budapest, 2005)
Bánkúti Imre: Pest megye a felszabadító háborúk megindulásától a Szatmári Békéig (1686-1711) - I. A török kiűzése (1686-1702)
Bánkúti Imre 7. Kóborlók, katonaszökevények, praedók A megye területén folyó katonai tevékenység, az állandó hadvonulások, beszállásolások a lakosság jelentékeny részét, ha ideiglenesen is, lakóhelye elhagyására kényszerítette. Az utak megteltek menekülőkkel, a vész elmúltával pedig visszatelepülőkkel. A szolgáltatások súlya alatt roskadozó lakosság, könnyebbítést kérő beadványaiban, földesúrhoz, vánnegyéhez vagy más hivatalokhoz írt panaszaiban végső megoldásként a falu, mezőváros pusztán hagyását helyezi kilátásba, s úgy látszik, ezt a fenyegetést gyakran be is váltották. Az ország északi megyéiből pedig lassan, szökve megindult a jobbágyság délre szivárgása. Társadalmi és politikai vonatkozásban azonban sokkal súlyosabb következményekkel járt, hogy a török kiszorításával az ország belsejében húzódó végvári rendszer és a nagybirtokok katonaparasztsága fölöslegessé vált. Az ország felszabadítása következményeként ez a meglehetősen nagyszámú társadalmi réteg életformájának gyökeres megváltoztatására kényszerült. Végső rendezésként I. Lipót 1701. november 9-dikén rendeletet bocsátott ki, hogy a magyar katonáktól őrzött végházakat megszünteti, a végváriak ezentúl egyenlőek lesznek a polgárokkal, s földműveléssel vagy kereskedéssel kell foglalkozniuk. Akik tovább akarnak szolgálni, álljanak a szervezendő ezredekbe, mert a kóborlókat üldözni fogják. 1702. október 8-dikán el is rendelte nyolc huszár- és négy gyalogezred toborzását Magyarországon, főleg a nyugati hadműveletek céljára, s ezekbe a kóborlókat erőszakkal is be lehetett sorozni. Ekkor már erőteljesen folyt a császári hadsereg modernizálása és regularizálása, amely egész más fegyelmet, harcmódot és hadszervezetet követelt meg, mint amilyen a magyar végvári katonaság gyakorlata volt. A generációkon át kialakított, bizonyos szabadságot és zsákmányt, földhasználatot jelentő életformáról e réteg nagy része nem tudott és nem is akart lemondani, s nem akart külföldi hadszíntereken harcolni.86 Noha Pest-Pilis-Solt megye területén nem voltak végházak (talán csak Zsámbék nevezhető annak),87 a szomszédos északi megyék (Nógrád, Hont, Nyitra, Bars stb.) váraiból kiszorult katonák elárasztották az alföldi részeket, ahol a folyók mellékágai, a nádasok, bokros-erdős részek, mocsarak, ritkán lakott pusztaságok, a pásztorok kunyhói és tanyái ideális búvóhelyet nyújtottak, nem is beszélve magukról a gyakran cinkos pásztorokról. A vagyon- és életbiztonság megszűnt, a praedók főleg az állatállományt fosztogatták, ez volt a legkönnyebben értékesíthető a nyilván széleskörű orgazdahálózaton keresztül. A központi hatóságok ugyan egyre-másra küldözgették a 86 A végváriak, illetve a katonáskodó rétegek válságáról és sorsáról több tudományos tanácskozást rendeztek: Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szerk. Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 1984. (Discussiones Neogradiensis 1.); Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699). Szerk. Bodó Sándor és Szabó Jolán. Eger, 1989. (Studia Agriensia 9.); Az ezekben megjelent tanulmányok a kérdést sokoldalúan tárgyalják, felsorolva a témára vonatkozó irodalmat is.; NAGY 1990. 87 GÁL 1988, 65. A zsámbéki katonaság 1701-ben jobbágyi státusba került és évi 400 forint cenzust és terménykilencedet adott. 28
