Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

1. Pest vármegye irodalomszervező- és pártoló tevékenysége - 1.4. A Marczibányi-Alapítvny a vármegye kezelésében (1815-1845)

vánról van szó, aki az első és második ünnepélyes díjátadás történetét önálló füzetben írta meg, amelyekben munkaadója, a nádor vonatkozó érdemeit hiperlojalitással eltúlozva, megkezdte Pest vármegye szerepének háttérbe szorítását.313 Az 1817. évi füzetben a csúsztatást első fokon ott kezdte el, hogy szerinte a fundációs levelet a nádornak nyújtották be és bemutatták Pest vármegyének is. Az ünnepség szónokai már nem említették a vármegyét, és Horvát is így tett az 1820-as ünnepélyes díjátadást és előtörténetét megörökítő második füzetében. Az akadémiatörténetek írói viszont napjainkig csupán e két kiadványt használták a Marczibányi-fundáció alapítására és kezdeti működésére forrásul...

(Itt jegyezzük meg, hogy Pest vármegye az alapítvány számára biztosította a pártolás szokásos régi feltételeit is: a harmadik, 1823. június 5-i és a negyedik, az 1834. június 5-i ünnepélyes díjátadáshoz adta „nagyobb Palotáját”, azaz a vármegyeház nagytermét; a deputációs üléseket szintén ebben az épületben tartották.)

Horvát nemcsak azzal igyekezett nélkülözhetetlenné tenni magát, hogy házi történetírója lett az alapítványi működés első éveinek, hanem főként azzal, hogy magára vállalta a nemszeretem adminisztráció terheit. Ő készítette az éves könyvlistákat (olykor ezek közvetlen hivatali elöljárója, Miller Jakab Ferdinánd aláírásával kerültek a bizottság elé), letisztázta a nyelvművelő nemzeti pályaművek bírálatát. Afféle (nem deklarált) titkára lett a kiküldött bizottságnak; kivált azt követően, hogy Miller halála (1823. november 23.) után önként ajánlkozott a múzeum által kiadandó nyelvművelő- nyelvtörténeti pályakérdések egyedüli készítésére.314 Ok és okozat egymást szülte: Horvát hálás volt a nádornak, hogy a nemzeti könyvtárba való kinevezéssel megszabadította az Örményi családnál vitt nevelő és titkári, kenyérkereső munkájától, amely a gyakori vidéki távollétekkel ki-kivonta őt a pesti szellemi életből és akadályozta történészi munkáját; a „lángoló hála” érzésével írott füzetei és adminisztratív tevékenysége a deputáció javára viszont azt eredményezték, hogy a Gyökeres nemzetségek nyerte el az 1820. évi nagyjutalmat. (Ezzel Horvát lett az egyetlen szerző, aki bizottsági tagként kapta ezt a megtiszteltetést.)

A nyilvánosság számára ezek a működési problémák nem jelentkeztek az első években: három esztendőnként (1817, 1820, 1823) megvolt a reprezentatív díjkiosztó ünnepség; 1821-ben 300 példányban nyomtatásban is megjelentek az 1815-1817. évi kisjutalmak díjazott munkái: Jutalom feleletek a’ magyar nyelvről... /-//. A hat tanulmányt szintén Horvát István rendezte sajtó alá. (Erről készült jelentését a Függelékben közöljük.) Szemben a nagyjutalommal, ahol az éves könyvtermés bizonyos határok között ingadozott ugyan, de mégis garantálta a kínálatot (az említett műfaji osztatlanság révén) — az évi 100 forintos kisjutalomra, valamint a Vitéz- és a Motesiczky-kérdésekre (bár ezeket olykor alkalmi megajánlások csaknem a nagyjutalom értékére emelték) az első lelkesedés elmúltával, évről évre kevés válasz érkezett. A kisjutalomra 1818-ban és 1821-ben egyáltalán nem érkezett pályamunka, de kettő313 HORVÁT 1817 és azonos címmel a másodikról is: HORVÁT 1820. E két füzet és a sajtóanyag birtokában, de Fekete Gézáné kötete és a levéltári források ismerete nélkül írt tanulmányt legutóbb Rákai Orsolya (RÁ- KAI 1998).

314 MTAK Kt. К 1240:108. és 111. Hasonló, bár ott sikertelen taktikát folytatott Horvát, amikor egy évtized múlva a Magyar Tudós Társaság titoknokságára aspirált: előtte szorgalmasan elvégezte az alapszabálybizottság tollvivői munkáit, vö. FÁY 1886.

85