Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

4. Az irodalmi élet metamorfózisa (1849-1867) - 4.1. Azilumok és műhelyek

Dabas (1, 5, 5), Dunavecse (1, 7, 7), Kiskunhalas (1, 4, 4), Izsák (1, 11, 11), Kun- szentmiklós (2, 14, 14), Monor (1, 6, 7), Szentmártonkáta (1, 1, 1), Tass (1, 2, 2), Ocsa (1, 1, 1). Az összesített adatok tehát, Pestet is számítva: 60 előfizetésgyűjtő (72%), 363 előfizetésgyüjtő (73%), 370 példány (70%). Az egykori megyeszékhely Pest adatai nélkül: 53 (63%) — 312 (63%) — 312 (60%). Jól látható, hogy a kecskeméti születésű és pályája során szülővárosába visszatért Losonczy előfizetői zömét tágabb szülőföldjéről toborozhatta. Ugyanezt mutatja (és némileg már a felekezeti kötődések lazulását is felveti), hogy iskolavárosában, Debrecenben egy előfizetésgyűjtő három prenumeránst jegyzett, ugyanennyi példánnyal; korábbi működési helyén (1844-1849), a Fejér megyei Gyönkön szintén egy gyűjtő hasonló számú előfizetőt és példányt tudott összeszedni.

A mezővárosi-falusi humán értelmiség legfelső rétegét erősítette meg a középfokú oktatás Bécsből vezényelt, összbirodalmi reformja. Az Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich (Wien 1849) a felsőfokú képzéshez szükséges érettségi eljárási és okiratkiadási jogát a nyilvános gimnáziumoknak adta, és a nyilvánossági jogot több személyi és tárgyi feltételhez kötötte. A teljes gimnáziumi tanulmányi idő nyolc év lett; az algimnázium négy és a főgimnázium szintén négy esztendeje adta ki. A nyolcosztályos gimnázium meghatározott tantárgyfelosztással, tantervvel, kötelezően előírt adminisztrációval dolgozott. Az oktatás nyelvét illetően a 17. §. úgy intézkedett, hogy a tartomány valamennyi nyelvén folyhat („Jede Landessprache kann Unterrichtssprache an Gymnasien sein.”). Az érettségi bizonyítvány kiadásának joga a nyilvános gimnáziumokat illette meg, amelyek — fenntartóik szerint — lehettek államiak, egyháziak, világi testületek által alapítottak és működtetettek. Ami a tanárokat illeti, „rendes tanár” („ordentliche Lehrer”) csak az lehetett, aki letette a Z 5880. 1849. augusztus 30-diki rendelet szerint a kötelező tanári vizsgát. A csak „igény és lehetőségek szerint” oktatandó élő nyelvek és a technikainak minősített tantárgyak (rajz, ének, testnevelés) oktatói ugyanerre nem voltak kötelezve; igaz, ők csak „mellékes” tanárok voltak („Nebenlehrer”); a próbaéves pedagógusok pedig kisegítő tanárnak („Hilfslehrer”) minősültek.

Mielőtt bárki is a civilizátori tevékenység áldásos dokumentumának tekintené az Entwurfot, meg kell jegyeznünk, hogy a magyar oktatásügy organikusan is elérte e fejlettségi fok küszöbét 1848-ban. A nyelvoktatás kivételével ekkortól vált teljessé a magyar oktatási nyelv a vármegyében lévő középfokú tanintézetekben. Vácott például 1848. március 22-től; a gimnáziumi ifjak „kívánatai” már nemcsak erről szóltak, hanem szaktanári rendszert igényeltek az eddigi osztálytanítói szisztéma helyett, kérték a reáliák oktatásának kiterjesztését, a „havi próbatétek” helyett a felső osztályokban a polgári nyilvánosságnak jobban megfelelő, ezt előkészítő „szavalatok” tartását, valamint azt, hogy a paptanárok is világi ruhákban oktassanak.13

A 93. §-sal, amely szerint a nyolcosztályos főgimnáziumnak 12, a négyosztályos algimnáziumnak 6 rendes tanárral kellett rendelkeznie (a számban az igazgató is benn foglaltatott), az iskolafenntartó mezővárosi egyházközségek és testületeik választás elé kerültek: vállalják-e iskolájuk fejlesztését, vagy megelégednek az algimnázium szintjével?

13 Pesti Divatlap 1848. ápr. 15. (Boros Antal tudósítása); HOLL 1973, 86. A „kivánatok” röplapját 1. VTTI. 392.

304