Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből

seket tettek.”83 Ezzel Virág Benedek egyrészt (tematikai szempontból) a nagy nemzeti temetők jelképrendszeréhez kapcsolta a Rákost, másrészt (erős etikai töltéssel) a felvilágosodáskor történelemszemléletének egyik központi kérdésköréhez, a belviszály, a „visszavonás” kárhoztatásához.84

Hogy milyen eredménnyel, azt a fiatal Vörösmartyn mérhetjük le. Cím nélküli, három disztichonjában (Pest, 1817) már együtt emlegeti a hagyományos/jelképes, vesztes csaták helyszíneivel:

Várna Moháts Rákos Magyaroknak bús temetőji,

Hol sok ezer Hősek nyugszanak hantok alatt.. ,85

Kölcsey Ferenc, aki már gyermekkorában, debreceni diákként az athéni demokrácia történeteiről, hőseiről és jelképeiről álmodozott, első péceli látogatása, 1814 óta magyar agoraként idézte föl a Rákost. A vergődő én-líra és a kívülről, stúdium gyanánt közelített derű, harmónia törekvéseit a „genius loci” fogja össze a Rákos’ nimfájához c. ódában (Pécel, 1814. augusztus).86 A közügy (a „res publica”), azaz a honszeretet és a szerelem ellentétes párhuzama végigvonul a versen, amelyben Kölcsey felvonultatta a klasszicista óda teljes fegyvertárát; a hangnemek dolgában pedig még többet is. Hiszen a hazaszeretet „égi hévvel” szóló verset igényel a „vérző szívvel”, „lángolóan” érzett ragaszkodás és aggodalom kifejezésére, míg a szerelem „egyszerűen” hangzó sorokat kívánna. S bár a haza még meglehetősen elvont fogalomként van jelen, az utolsó öt sorban a nemzethalál és a költőhalál együttesen felvillantott képével már a romantika „láng és erő”-szemléletének birodalmába léptünk át. A költemény antik hasonlata („Keggyel telyes de búsan / Tűnik-fel képed, о Hon, / Mint Róma Caesar’ álmain.”) nem hagy kétséget afelől, hogy Kölcsey számára a Rákos-mező a „szent hely”, a nemzetélet színtere, vagy mint Palugyay fogalmazza 1844-ben, a magyar „Campus Martius” lesz.

Kölcsey 1817. évi visszatérése újabb nagy verset eredményezett, a Fejedelmünk hajh... címűt (Pécel, 1817. április), amelynek második strófájában negatív jelképként jelenik meg a táj („Oltárunk áll s nem füstölög / Rákos szent mezején”) — az oltár persze antik értelemben és nem Dugonics ábrázolása szerint veendő. A Rákos című vers (Szatmárcseke, 1821. október) nem konkrét tájélményhez, hanem annak emlékéhez kötődik, a dicső múlt és a sivár jelen szembeállítása pedig már olykor a Hymnus erejét előlegezi:

Romiasz magyar nép, romladozol hazám, És lassan őrlő féreg emészt belől,

Ha fog kigyúlni magzatidnak

Szűk kebelökben az égi szikra?

83 VIRÁG 1816,1. 123.

84 Vö. MEZEI 1958, 61-76.

85 VÖM II. 47. A jegyzet (448.) nem ad magyarázatot a hármas mellérendelésre.

86 A péceli verseket részletesen elemeztük: KÖLCSEY 1981. Kritikai kiadásukat 1. KÖLCSEY 2001 (KFMM), 58-72., 79-81. (főszöveg), 561-612., 634-645. (jegyzetek).

275