Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom - 3.1. Pest megye "irodalmi benépesítése"

szafoglalása idején kényszerültek lakóhelyük elhagyására — egyik fő menekülési útvonaluk valóban Komárom volt —, majd a kurucok elől menekültek, ekkor általában a vármegyében maradtak. A tanúk legidősebbje nemes Halász István volt, a maga 76 évével. Buda bevétele után három esztendeig Komáromban élt, utóbb hat évig Kecskeméten, majd Alsónémediben, „aholis míg a kuruc el nem kergette és a falut hajtotta, lakott”. Ezután a környéken (Sáriban, az ócsai erdőben, Kecskeméten) „lappangott”, majd Rabutin elől Ráckevére menekült. Itt 17 évet töltött, majd a pert megelőző 14 esztendőben Dabason lakott. Vagyis: a legóvatosabb megfogalmazás szerint is Némedi Gyólts István története tipikusnak, hihetőnek, hagyományban élőnek fogadható el.3 A névadás persze írói lelemény, Gyólts nevű családot hiába keresünk Pest vármegye nemességének bármiféle összeírásában vagy jegyzékén. A magyar régiségben jelzőként is használt ’finom, fehér’ vászont, vagy abból készült fehérneműt jelentő köznév a beszélő név jelentéstöbbletével — tiszta, feddhetetlen ember elsődleges jellemzését adja hangulatával. A mindössze két jelenetre (V. felvonás, 5-6. jelenet) terjedő szerepet egyébként az ősbemutatón Kelemen László, az első magyar színigazgató játszotta.

3.1.2. Dugonics András (1740-1818)

Szintén a kegyesrend tagja volt, aki hasonlóképpen iskoladrámai szerzőként sajátította el a színpadra írás technikáját, Plautus Menaechmi c. vígjátékát a váci piarista gimnázium tanáraként nemcsak lefordította, de egyszersmind „motskaibúl ki-kitisztí- totta”, expurgálta 1766-ban. A június 20-i váci előadást követően Budán nyomtatásban is megjelent. 1807-ben Dugonics visszatért a témához, de már a nála s másoknál is sikert aratott magyarítás módszerével. Plautus cselekménye Dugonics szülővárosába, Szegedre került át, „ahová Partiskomból, azaz Kecskemétről érkezik a Ferkóvá változott Sinai Pál, hogy gyermekkorában elveszett ikertestvérét (...) megtalálja.”4

Dugonics igazi, nagy találmánya azonban az volt a magyarítás terén, hogy történetkölcsönzéseit összekapcsolta a XVIII. század nyelvészeti és historiográfiai felfedezéseivel. Ezek során említsük meg Konsztantinosz 1607 óta ismert De Administrando Imperio c. művének új kiadását (1739), Anonymus közreadását (1746), a Vatikánban megtalált Julianus-jelentés publikálását (1748), végül Sajnovics János, Hell Miksa és Gyarmathy Sámuel 1770 utáni bizonyításait a finnugor nyelvrokonság mellett.5 Népszerűsítésük is megindult, bekerültek a tankönyvekbe, és alapvető forrásai lettek a jezsuita történetírói iskolának; ezek viszont ismét forrásai a szépirodalmi müveknek.6

Dugonics sajátos formájú, a párbeszédeket a színművek mintájára tördelő, tudo- mányos(kodó) jegyzetekkel megtámogatott regényeinek sorozatában — Etelka (1788), Etelka Karjelben (1794), Jolánka, Etelka leánya (1803), Szittyiai történetek (1806-1808), Cserei, egy honvári herceg (1808) — nem kevesebbre vállalkozott,

3 BELITZKY 1936, 115-116.; LAKATOS 1980, 79-90.

4 DEMETER 1989, 104-106. (Az idézet: DEMETER 1989, 105.) Vö. még: KILIÁN 1990, 370. Címlap és szereposztás: MSzT 9. sz. kép.

5 Vö. VÁSÁRY 1980, 15-18.; DOMOKOS 1990,45-60.

6 MEZEI 1958, 47-52. és 57-60.; SZÖRÉNYI 1993, passim.

249