Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom

3. TÁJ ÉS IRODALOM

A „művészi táj” fogalmát Sárkány Oszkár definiálta, számunkra is érvényes módon; „...az érzékelhető természeti jelenségeknek egységes képbe foglalható csoportja, melynek az ember értelmet ad.”1 Az így létrejövő kép „stílusos”, hangulata van; a táj tehát nem tárgya, hanem kifejező eszköze a művészetnek, a művész vallomása önmagáról.

Mielőtt azonban a fenti értelemben vett „művészeti táj”-ként megjelenő Pest vármegyei vonatkozásaira térnék, számot kell vetnünk azzal, hogy a magyar irodalomnak a nagy, XIX. századi fordulatát, amelynek során eljutott a modem értelemben vett eredetiség szintjére, átmeneti forma előzte meg. A XVIII. század lázas fordítói mozgalmát, amely sokfelé nyúlva, a görög klasszikusoktól a nagy, kortárs felvilágosítókig igyekezett pótolni hiányokat a magyar nyelv kiművelésének, a magyar kultúra építésének jelszavával, az ún. magyarítás gyakorlata követte: a honosító író nemcsak fordít, hanem a cselekményt hazai helyszínekre és nevekre írja át — elfogadva mintegy Goethe tételét, miszerint a legnehezebb egy költői mesét kitalálni. A módszer természetéből következően nem beszélhetünk magyarításról a líra területén, annál inkább a cselekményes műfajcsoportokban, a prózai és verses epikában, valamint a drámában.

A magyarítás során az írói mesterség fokmérője éppen az, mennyire sikerül a kölcsönzött elemeket (cselekménymozzanatokat, figurákat, az általuk hordozott viszony- rendszereket) az író saját élményvilágával hitelesíteni. Mivel az utóbbi tájélményeket is tartalmaz, ennyiben megfelelhet a „művészi táj” kritériumainak. Fogyatékossá teheti azonban a megfelelést több tényező:

— az író általában alárendeli saját élményvilágát a nehezen föllelt, kölcsönzött műnek;

— az ábrázolt viszonyrendszerek honosítása bizonyos fokig óhatatlanul szervetlen marad, a táj többé-kevésbé díszlet- vagy háttérfunkciót lát el;

— a literatúra—»irodalom fogalomszűkülés helyett e korai, XVIII. századvégi, XIX. század eleji időszakában elsősorban a történetírói és szépírói törekvések együttélése figyelhető meg, ami szintén gyengíti, olykor egyenesen a történeti adat szintjére szállítja le a tájábrázolás jelentőségét.

A magyarítás mikéntjét, egyszersmind a „művészi táj” megvalósításának ezt az átmeneti fokát az epikában és a drámában Pest vármegye „irodalmi benépesítésének” példáin szemléltethetjük.

1 SÁRKÁNY 1935,3.

247