Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

2. Az irodalmi élet alkalmai, formái és szereplői - 2.2. Az "alkalmazott literatúra" szintje

A mezővárosi és falusi értelmiség tollforgató tagjai nem feleltek meg a korszerű „irodalmár” követelményeinek: szövegeikkel vagy mindennapi munkájukat segítették (prédikációkkal, énekekkel az egyházi szolgálatot, tankönyvekkel, segédletekkel az oktatást), vagy a hétköznapokból kiemelkedő alkalmakhoz kötődtek. Az emberi élet nagy pillanataihoz (házasság, halál), az egyházi szertartással is megszentelt lakodalomhoz, torhoz; az oktatás jeles napjaihoz (vizsga, világi és egyházi elöljárók látogatása) vagy a családi-rokonsági kör és a szakmai-baráti kompánia magánünnepeihez (névnap, születésnap, vadászat). A lista természetesen bővülhetett egyedi alkalmakkal (látogatás, utazás, kinevezés, előléptetés stb.), de — a paraszti-parasztpolgári életforma közelsége miatt — nem távolodhattak el a gazdálkodás nagy napjaitól (szüret, aratás, vásár) sem. Végül említendők a falu vagy mezőváros közösségét ért események (a magisztrátus megújítása, természeti csapások) megörökítései. Nagy István korszakunkban számon tartott 132 írója közül ma mindössze hetet minősítenénk így, a többiek egy része legfeljebb a „szakíró” megjelöléssel jellemezhető. Az utóbbiak között említhető Göböl Gáspár ref. prédikátor (kéziratos egyháztörténetével), Szokolai Hártó János verses Kecskemét-krónikájával, az 1794-es nagy tűzvész alkalmi megéneklője; s még az olyan ismert személyiség is, mint a ref. gimnázium 1802 és 1810 közötti professzora, Csokonai csurgói tanárelődje és Cultura c. vígjátéka Szászlaki-figurájá- nak modellje, Császári Lósi Pál is négy tankönyvvel, két halotti beszéddel és — hozzátehetjük — egy alkalmi színdarabbal szintén csak az utóbbiak közé sorolható.209

Ezt az alkalmiságot érezte kizáró tényezőnek Kazinczy Ferenc, amikor sárospataki diáktársának, a ref. lelkészként működő Édes Gergelynek 1791-ben ezeket írta: „...csak azon kérem az Urat, hogy ne Gelegenheits-Gedichteket, az az névnapi, menyegzői etc. poemátskákat, hanem szívnek érzéseit, szerelmet, elcsüggedést, örömöt, tsintalankodást írjon.”210 Csakhogy az alkalmak igényelte nagyszámú szöveg (és dallam) megszerzése vagy megalkotása a mezővárosi-falusi humán értelmiségnek munkaköri feladata volt, a honorálás pedig járandóságuk részét alkotta. Amikor 1794-ben Tóth István professzort meghívták a kecskeméti ref. gimnázium tanárának, a tett ajánlat nemcsak fizetést tartalmazott (230 forint készpénz, tanítványonként ezenfelül 2 forint), nem csupán természetbeni juttatásokat ígért (szállást, két szekér fűtőszalma, 15 öl tűzifa, valamint szőlőművelési lehetőség), hanem részletezte az alkalmi költészet tiszteletdíjait is: temetésenként 20 krajcárt, halotti beszéd elmondásáért egy aranyat.211 (Tóth István öt évig, 1799-ig tanított Kecskeméten.)

A mezőváros vagy falu, az iskola vagy az egyházközség persze nem lehetett tekintettel arra, rendelkezik-e papjuk, tanítójuk, kántoruk — alkotó szinten — irodalmi és zenei képességekkel. A mellérendelést az indokolhatja, hogy auditív befogadásról lévén szó (a kinyomtatás csak járulékos lehetőség, kivételesebb alkalom), szöveg és dallam az „alkalmi literatúra” műfajaiban még a XIX. században sem vált el egymástól. Ráadásul egyszerre kellett megfelelniük egyfelől a megszokottság, az ismertség,

2.2.2. Az alkalmazott literatúra ” műfajai

209 TudGyűjt 1823. VI. k. 86-98. (Nagy Istvántól)

210 KazLev II. 223.

211 OSZK Kt. Quart. Hung. 3. 109-110. ff.

212