Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

2. Az irodalmi élet alkalmai, formái és szereplői - 2.1. Az író társadalmi státusának és életmódjának változása

Hosszan vívódott az őt ódával köszöntő Berzsenyi Dániel nyelvével és lírájával, akit — bár a kádenciás versek kedvelője volt — végül mint nemzeti költőt kedvelt meg és helyezett Matthisson fölé, elsősorban a magyarokhoz írott ódák alapján.31 Ugyanakkor Kazinczy szomorúan jegyezte meg: „Marmontelből fordított regéim nem csinálák nálok [Prónaynál és nejénél, gr. Teleki Johannánál] szerencséjeket.”32 A vélemény szinte szó szerint egybevág gr. Ráday (III.) Pál nyelv- és irodalomszemléletével.

A báróságára büszke, az osztályán belüli rangkülönbségeket mindig gondosan számon tartó Prónay az irodalmi kritika kérdésében is konzervatív álláspontot képviselt: a Tudományos Gyűjteménytől úgy vélte, gyakorlatában helytelen, hogy a recenziókat az írók írják, akik így túlságosan nagy befolyást szerezhetnek, a „vox populi” letéteményesévé válhatnak. Ez a (magánkömyezetben kifejtett) véleménye szintén nem egyedül való: hasonlót fejtett ki gr. Teleki László 1816-ban Kazinczynak, elutasítva a nyelvújítók felfogását, hogy az írók urai, formálói a nyelvnek. (Ugyanekkor a széphalmi irodalmi vezér Prónayt is felkérte nyelvi-irodalmi nézeteinek összefoglalására, ám választ tőle nem kapott.) Ennek a polihisztor hajlandóságú, ízig-vérig XVIII. századi, a nyelvújítást és a polgári irodalom nyilvánosságának fórumait gyanakodva figyelő, műélvező-mecénási magatartásnak a korszerűtlenségével a kortársak 1839- ben kerültek szembe, amikor Prónay halálakor emlékbeszédet kellett tartani fölötte a Tudós Társaságban. A feladatot végül Székács József levelező tagra bízták, a pesti (Deák téri) magyar evangélikus gyülekezet lelkipásztorára, minthogy Prónay 1819-től húsz éven át látta el az evangélikus egyház világi főgondnokának teendőit. Vagyis: Prónay kultúrapártoló, de még szaktudományi szempontból osztatlan tevékenységének értékelését felekezeti alapon vélték megoldhatónak. Székács nem is kertelt; elismerte, hogy a feladat voltaképpen nem a nyelvi osztály hatáskörébe tartozna. Becsülettel felsorolta az elhunyt általunk is érintett tevékenységi területeit, ám ezzel a megoldással új problémába is ütközött. Beszédének zömében ugyanis Prónayt mint vallási vezetőt kellett megvédenie a szlovákosság vádja alól. Ez utóbbit — igaz, nem a nyilvánosság számára, hanem magánfeljegyzésben — Fáy András is megfogalmazta. A kortársak véleményét igazolni látszott, hogy Ján Kollár, a pesti evangélikus gyülekezet szlovák lelkésze, a „szláv kölcsönösség” ideológiájának egyik magyarországi elő- harcosa már életében Prónayt a Lethe, azaz a szláv üdvözöltek világába helyezte Sláwy dcera c. elbeszélő költeményében, miközben ugyanott a magyar politika és kultúra nemesi képviselőit pokolra juttatta.33

Harmadik Pest megyei példánk az irodalmi klientúráról egyben kultusztörténeti adalék is. A Beleznay család pilisi ágának kihalása után a kastély új gazdája br. Nyáry Antal lett, aki „megörökölte” az épülethez fűződött hagyományt is: eszerint Kármán József itt, a pilisi könyvtárszobában írta volna a Fanni hagyományait, mi több, A nemzet csinosodása c. tanulmányt is itt olvasta volna fel az éppen Pilisen vendéges31 Berzsenyi és Prónay, ill. az ódát közvetítő Kazinczy kapcsolatára 1. Merényi Oszkár jegyzeteit: BERZSENYI 1979,698-703.

32 KAZINCZY 1987, 313.

33 A Prónay-példázatra 1. KazLev II. 119., XI. 215., XIV. 130., XVIII. 118. és VITKOVICS 1879, III. 57. A Ka- zinczy-idézet: KAZINCZY 1987, 313. A Székács-emlékbeszéd: MTT 1842, 187-195.; a Fáy-vélemény: HÁSZ-FEHÉR 2000, 313., a Kollár-utalás: KOLLÁR 1832, 462. szakasz (a kötet oldalszám nélküli). A temetésen mondott emlékbeszédek (szlovák, német és magyar nyelven hangzottak el; az utóbbit Kis János tartotta) külön kötetben is megjelentek Trattnemél: Pest 1839.

165