Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
1. Pest vármegye irodalomszervező- és pártoló tevékenysége - 1.6. A kulturális érdekegyesítés "vezérvármegyéje"
dencia érvényre jutását. A Marczibányi-alapítvány kezelésének reprezentatív dicsőségét a nádor vette magára; a működtetés nehézségei viszont a nyilvánosság előtt is a vármegyére hárultak, amint azt az 1.4. alfejezetben kifejtettük. A mérleg egyik serpenyőjében tehát az a kultúraszervező tevékenység fekszik, hogy a reformkor három nagy nemzeti közintézménye (Nemzeti Múzeum, Tudós Társaság, Nemzeti Színház) közül a két utóbbiban Pest vármegye meghatározó szerepet játszott az előkészítésben, az eszmei megalapozás elterjesztésében és szervezeti kérdésekben is, amikor magára vállalt, kialakított olyan átmeneti formákat, mint amilyennek a Marczibányi-alapítvány tekinthető az Akadémia, a Pesti Magyar Színház pedig a Nemzeti Színház vonatkozásában. Egyszersmind az is bebizonyosodott a Marczibányi-alapítvány három évtizedes kezelése során (1815-1845), valamint a Pesti Magyar Színház vármegyei igazgatása során (elvben: 1837-1840, a gyakorlatban: 1837-1842), hogy a polgári szakosodó kulturális-művelődési intézmények szakszerű működtetésére a vármegye már nem volt képes. A nyelvkérdéshez kapcsolódó területeken nem túlzás „kulturális érdekegyesítés”- ről beszélnünk. Ez elsősorban a színházügyben volt jól kimutatható, akár a budai Várszínház társadalmi bázisa, akár a Nemzeti Színház javára végzett országos gyűjtés elemzésekor. A két, fentebb említett idősávot egymásra vetítve azt látjuk, hogy létezik egy rövid szakasz (kb. 1835-1837, a Pesti Magyar Színház építésének periódusa), amikor Pest vármegye kulturális vezérmegyének (is) tekinthető. A periódus azért ilyen rövid, mert szinte napra pontosan meghatározható, mikor vette át a politika a vezető szerepet, mikor és miért lett Pest politikai értelemben vezérvármegye. Az előtörténetben azonban itt is kultúraszervező jogszabályok értelmezése rejlett. A Helytartótanács 1793. június 25-én küldte meg Pest vármegyének azt az 1793. április 18-i királyi rendeletet, amely a nyomdák engedélyezését felségjognak deklarálta, szigorította a cenzúrát, és az 1599:XLV. tc-re hivatkozással perrel büntetni ígérte a titkos nyomdaállítást, a tiltott könyvekkel való kereskedést, az ilyeneket feljelentőket pedig 200 arannyal jutalmazta. Pest vármegye közgyűlésén 1793. augusztus 28-án olvasták fel a rendeletet, a vita másnap folyt róla. Részleteit Őz Pál autográf jegyzőkönyvéből ismerjük. A tisztikar véleménye is megoszlott: a rendelet elfogadása mellett emelt szót gr. Brunszvik József főispáni helytartó, Szily József alispán, gr. Teleki József; ellene — szintén többek között — Ónody Zsigmond főjegyző, Szentkirályi László aljegyző, gr. Keglevich György. A legélesebben Nemes Zsigmond táblabíró ellenezte, érvelésében (és társaiéban) érdekesen keveredtek a nemzeti, függetlenségi hagyományok (Zrínyire, Nádasdyra és Lőcse város nyomdájára) П. József monopóliumellenes intézkedéseinek emlékével (Őz Pál megfogalmazása szerint: „...a kereskedéshez minden embernek jussa van.”), a polgári szabadjogok („Tipográfiát tartani a libertások közé tartozik.”) a nemesi szabadság korlátozása miatti felháborodással (az ellenzők az 1553:XXIV. tc.-re, amely szerint országgyűlési jog a nyomdaállítás, az 179LXV. tc.-re mint a szabadság friss szabályozására hivatkoztak.)607 A közgyűlés határozata, amelynek feliratváltozatát a szeptember 2-i közgyűlés fogadta el, tulajdonképpen kompromisszum: elismerve a káros könyvek létét és veszélyeit, valamint a király privilégiumadási jogát, egyszersmind leszögezte: „Vissza irattatik ellenkezve ’s 607 BENDA 1952-1957,1. 934-938. 152
