A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
VI. ÜLÉS. 141 viszálykodások által démoralisait állapotban, Európa nagyhatalmasságai pedig két, egymást féltékenyen ellenőrző táborra szakadva. Ez volt az akkori helyzet Documentumok igazolják, hogy kíilügyministerünk hirt az akkori helyzet ismeretével és tényleg kellő időben meg is tette a béke fentartására irányuló iniciativát. Annak, hogy a háború kitörését megakadályozni törekvő kísérlete eredménytelen maradt, nem a külügyminister ur eljárásában van az oka, hanem az akkori általános európai viszonyokban, másfelől pedig a nagyhatalmak együttes fellépésének a dolog természetéből folyó nehézkes előkészítésében. Azt pedig nézetem szerint egészen helyesen tette a külügyminister ur, hogy nem egymagában lépett fel a nagyhatalmak előtt. Itt ellentétbe jutok Andrássy Gyula gróf bizottsági tag ur fejtegetéseivel, aki azon az állásponton van, hogy a külügyminister urnák nem kellett volna a nagyhatalmakhoz kapcsolódnia. Én azt, hogy a külügyminister ur nem önmagában lépett fel, hanem kötötte magát a nagyhatalmak együttes fellépéséhez, nagyon helyesnek tartom annál az egyszerű oknál fogva, mert a mostani európai hatalmi erőviszonyok között egy nagyhatalomnak önállóan, önmagában való beavatkozása a balkáni tűzfészek dolgaiba provocatio számba megy és minden egyes esetben általános európai conflagratio felidézésének veszedelmével jár. Egyébként pedig az események mostani teljes ismeretében szinte egész határozottsággal megállapíthatjuk, hogy ha a nagyhatalmak együttes fellépése néhány héttel előbb következett volna is be, a háború elkerülhető nem lett volna, mert a szövetkezett balkán nemzetek elszántsága akkora volt, hogy amint nem tudta az ő agres- siv fellépésüket megakadályozni a portának a háború kitörése előtt kétségtelenül tanúsított békülékeny magatartása, úgy nem lett volna ennek a czélnak elérésére alkalmas a hatalmak együttes fellépése abban az esetben sem, ha ez talán pár héttel előbb következik be és pedig annál kevésbbi, mert hiszen még eddig a per- czig sincs egészen biztosan megállapítva, vájjon valamennyi nagyhatalom őszintén járt-e el akkor, amidőn résztvett a héke érdekében tett közös manifestatioban, avagy volt közöttük olyan is, amelynek a közös actióban való részvétele inkább csak látszólagos volt. Ha általában hirt is a helyzet ismeretével a külügyminister ur — mondja továbbá az ellentétes kritika — nem volt kellően informálva az erőviszonyok felől, mert ha erről kellően lett volna informálva — mondják — akkor nem csatlakozott volna a status quo álláspontjához. Legyen szabad erre nézve megjegyeznem, hogy a törökök teljes leveretése nem a tényleges erőviszonyokon, hanem egészen más, nagyrészt lélektani és erkölcsi motívumokon múlt Múlt nézetem szerint azon, hogy a keresztény államok nem várt pompás energiával kezdtek bele a háborúba, úgy hogy concentrait gyors támadásaikkal zavarba ejtették a közös ellenséget; múlt azon az ellentéten, amely a török hadseregnek mohamedán és abba csak újonnan bevont keresztény elemei között fennállott ; múlt azon a szerencsétlen pártoskodáson, amely a végvesze- delcm pillanataiban sem volt képes egységessé tenni a török közéletet és amely a hadseregbe is behatolva, teljesen megbénította annak aktió- képességét. Egyébként hiszen nem csak a mi monarchiánkat, hanem az egész világot meglepte a török hadseregnek teljes veresége. Meglepte annál inkább, mert a törököt a köztudatban vitéz katonának ismertük és mert az európai törökbirodalomnak immár két század óta tartó halódása eddigelé bizonyos egyenletes, lassú tempóban történt, a töröknek az a rapid leromlása tehát, amelynek az utolsó balkán háborúban voltunk tanúi, egészen uj jelensége a históriának. A mi külügyi vezetőségünket tehát az erőviszonyok nem ismerésével vádolni nem igazságos dolog és aki vádját mégis fentartaná, annak, ha igazságos, ezt ki kell terjesztenie az összes nagyhatalmakra, az egész európai diplomatára és semmi esetre sem szabad a mi diplomatiánk ellen ebből különleges fegyvert kovácsolnia. További ellenvetés külügyeink vezetőségének eljárása ellen az, hogy külügyeink vezetőségének eljárása nem volt következetes, mert kezdetben a statusquo álláspontjára helyezkedett kíilügyministerünk, később pedig áttért arra a másik álláspontra, amelynek alapelve az, hogy a Balkán a balkán nemzeteké, amely elv azután későbbi politikájának mind a mai napig gerincze maradt. Legyen szabad erre az ellenvetésre megjegyeznem azt, hogy kezdetben, a balkáni válság kezdetén tényleg a statusquo-politika alapján állott külügyi vezetőségünk, amelylyel azután a keresztény államoknak döntő előrenyomulásukkor felhagyott. Csakhogy ugyanezt tették a többi nagyhatalmak is, még pedig sokkal pregnánsabban, mint a mi monarchiánk. Például Franczia- ország egyenesen azt követelte, — és ebben csatlakoztak hozzá az összes nagyhatalmak — hogy a nagyhatalmak a Balkán-államoknak jelentsék ki, hogy küzdelmük hiábavaló, mert ha még győztesek lennének is a török felett, akkor sem élvezhetnék győzelmük gyümölcsét, mert Európa nem fog hozzájárulni semmiféle területi változáshoz a Balkánon. íme tehát, igen t. országos bizottság, nem mitőlünk, nem a mi monarchiánktól, hanem az egyik vezető entente-hatalomtól, annak akkori külügyministerétől, Poincaretól indult ki a statusquo-álláspontnak ilyen szinte a túlságig való vitele. Ha tehát a statusquo-politikáért szemrehányást lehet tenni a mi monarchiánknak, ez a szemrehányás sokkal inkább alkalmazható az entente hatalmakra. (Úgy van!) Egyébként pedig nézetem szerint ennek a szemrehányásnak
