A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
III. ÜLÉS. 43 urnák érintkezésbe kellene lépni a magyar föld- mivelésügyi minister úrral és meg kellene állapítani azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy kiszolgált altiszt ilyen telepet kapjon. Ezek a feltételek az eddig fennálló szabályok szerint a következők : Elsősorban az illetőnek magyar honosnak kell lenni ; másodszor kell neki legalább annyit magyarul tudni, hogy magát telepestársaival megértetni képes legyen. Harmadszor, nem szabad neki harmincz évnél idősebbnek lenni ; negyedszer szükséges, hogy annyi pénzzel rendelkezzék, amennyi a telep átvételére szükséges. Ez pedig 3000 K, amelyet a továbbszolgáló altisztek, az általam ismertetett tervezet szerint, 8 évi szolgálat után már megkapnak. És hogy ne felejtsem el azt, ami a legfontosabb és a legfőbb, feltétlenül kikötendő, hogy mielőtt az illetők katonai szolgálatba léptek, föld mi velőssel foglalkoztak légyen, mert természetes, hogy csakis rossz eredményekre vezethetne, hogyha a telepek olyanok kezébe kerülnek, akik földmi velőshez egyáltalában nem értenek. Ezenkívül az a benyomásom, sőt mondhatnám, az a tudomásom, hogy a magyar földmivelési ministeriumban megvan a hajlandóság arra is, hogy — ha a had- ügyminister ur ez irányban lépéseket tenne — ezen kiszolgált altiszteknek, mint megbízható és érdemes elemnek, a többi telepesekkel szemben kedvezményeket adna. Ezenkívül ennek az egész actiónak a szervezését a jövőre igy képzelem : hogy minden esztendőben a csapatoknál, a szolgálatot a következő évben elhagyni készülő továbbszolgáló altiszteket felszólítanák, kivánnak-e telepet vállalni és ha igen, ezek jegyzékét, egész nationa- leját áttennék a honvédelmi minister ur utján a magyar földmivelésügyi ministerhez, aki gondoskodnék ezek megfelelő elhelyezéséről. Azért voltam bátor e kérdéssel már itt az általános vita során foglalkozni, noha részlet- kérdés, hogy ne legyek kénytelen a részletes tárgyaláskor ezzel ismét igénybe venni a t. országos bizottság türelmét. Áttérek ezzel összefüggésben igen röviden ugyanilyen okból egy szintén, a részletes vitára tartozó másik kérdésre : a hadsereg élelmezésének a kérdésére. A hadsereg rendes szükségétéinek óriási része, 38'5°/0-a az, amely a ren- , des költségvetés második és hetedik czimének a) és b) rovataiban a hadsereg élelmezésére' vétetik igénybe. A második czim szükséglete, a természetbeni élelmezés és legénységi közétkezés magában véve a rendes szükséglet 31°/0-a. Nem is meglepő jelenség ez. Ha felszámítjuk, hogy egy magánember kiadásainak milyen részét fordítja élelmezésre és ruházatra, legalább is ilyen, hanem nagyobb arányszámot kapunk. Éppen, mert ily nagy összegekről van szó, a delegatio mindig megtakarításokra, az élelmezés olcsóbbitá- sára törekedett, természetesen a minőség jóságának biztosítása mellett. E czélból határozták el az országos bizottságok az elmúlt években, hogy a hadvezetőség törekedjék az élelmiszereket közvetlenül a termelőktől beszerezni, akik — ez volt a feltevés — aránylag a legolcsóbban szállíthatják a terményt, megtakarittatván a közvetlen vételnél a kereskedői nyereség. E czél megvalósítása azonban nem volt oly könnyű, mint gondoltuk. Elsősorban a termelők nincsenek országosan úgy szervezve, hogy a hadsereg velük olyan könnyen összeköttetésbe léphetne. Azután felmerül több kérdés. A hivatásos hadseregszállitókat ■— kereskedőket — a hadsereg teljesen nem mellőzheti, mert végre is mozgósítások, háborús conflictusok esetére ezeket mindig készen kell tartani arra, hogy a hadsereg rendkívül fokozott szükségleteit akkor szállítsák, amikor azokra szükség lesz. Azután biztosítékokat kellett szerezni, hogy a termelő valóban az ő általa termelt terményt szállítja. Gondoskodni kellett arról, hogy a termelők olyan időben szólittassanak fel a szállításra, mikor terményeik még a kezükben vannak : az aratás utáni első hetekben, mert tudvalévő, hogy a gazdák törekszenek terményeiken minél korábban túladni. A kérdés szabályozására enqueteket tartottak mindkét állam földmivelésügyi ministeriumában, a hadsereg és honvédség képviselőinek is bevonásával és ezek eredményeképen bizonyos ellenőrző szabályokat, utasításokat alkottak az élelmezési intézetek és hadbiztosságok útbaigazítására, mi módon járjanak el, hogy a terményeket minél nagyobb mennyiségben a termelőtől szerezzék be. Ë szabályok évről-évre újonnan adatnak ki a mezőgazdasági testületek, különösen az Országos Magyar Gazdasági Egyesület meghallgatásával. Ennek az volt a következménye, hogy annyi mindenféle szempont jutott ezen utasításokban kifejezésre, hogy végre is oda jutottunk, hogy ezek valóságos chaotikus rendelkezéseket tartalmaztak, annyira complicáltak, annyira nehézkessé tették az egész eljárást, amelyet lehetőleg egyszerűvé akartunk tenni, lehetőleg olcsóvá is akartuk tenni. Drágává is tettük a beszerzést, úgy, hogy az élelmezési bizottság indíttatva érezte magát azon kívánság kifejezésére, hogy a hadügyministerium léptessen életbe a terménybevásárlásokra ezen utasítások helyett egyszerű, a kereskedelmi elveknek megfelelő gyakorlati rendelkezéseket. A termények olcsó beszerzését a legkevésbbé értük el, mert hiszen a fennálló utasítások értelmében a terményeknek a megvételével bizonyos pótlékok hozzászámitása jár együtt, amely pótlékok azért váltak szükségessé, mert a hadsereg élelmezési intézetei és egyáltalában az egyes állomások nincsenek abban a helyzetben, hogy nagyobb mennyiségű terményeket egyszerre átvehessenek és kifizethessenek. A termelő tehát kénytelen azt a terményt hónapokig a saját magtárában és raktárában őrizni és csak 6*
