A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1911-1912 - hiteles kiadás (Bécs, 1912)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
24 II. ÜLÉS. kozott volt egy alkalommal, hogy az csak olyan külsőség, melynek elmaradása miatt nem lehet és nem szabad magának a véderőnek fejlesztését elodázni. Ebben a szerinte nem elsőrendű fontosságú, sót lekicsinyelt követelés dolgában — mert az értékelésben, mikor annyira háttérbe méltóz- tatott szorítani, pobtikailag legalább lekicsinylésnél egyebet nem találhattam — egyetlen lépés sem történik előre. A tanulmányozásoknak folyamatbanlétével akarnak bennünket megvigasztalni. T. országos bizottság ! Tíz esztendő alatt ebben az absolute nem nehéz kérdésben, melynek világos és egyedül helyes megoldása meg van mondva az 1848 : XXI. t.-czikkben, mely elrendeli, hogy a magyar államnak zászlója és czimere az államnak minden szervében az ót megillető érvényesülésre találjon, (Helyeslései.) a megvalósuláshoz közelebb jutni csakugyan lehetett volna már egyszer, és azt hiszem, helyes dolog lett volna és mindenesetre a t. hadügyminister ur követelései iránt sokkal alkalmasabb hangulatot kelthetett volna, ha legalább ezt a követelést teljesítve láthattuk volna, mint a milyent az a fejtegetése keltett, melyben ezen kérdésekről, a hadsereg fejlesztésének ezen nemzeti tényezőjéről egy árva hang sem foglaltatik. A t. magyar kormány és a t. többség felelete erre az, hogy ők mindenféle jimktimot perhorres- kálnak. Ez nagyon szépen hangzik, bizonyos elvi magaslatot sem lehet tőle megtagadni, csakhogy általában véve tudni kell a ministerelnök urnák, hogy épen nálunk Magyarországon egyes összefüggő kérdéseket egymás nélkül közmegnyugvásra és állandóságra való számítással megoldani lehetetlen. De ha a junktimot olyan nagyon perhorres- kálja, miért nem vetette latba minden befolyását abban az irányban, hogy ha egyszer már magáévá tette a kilenczes bizottság programmját, — egyéb katonai prcgrammja nem is volt, mert nem is hallottunk mást a választások előtt és alatt tőle és az őt támogató képviselőknek ajkáról — hogy junktim nélkül teljesittessék ez a követelés ? Azokat a messzemenő áldozatokat, melyeket egy ilyen test és tartalomnélküli Ígéret hangoztatásával követelnek tőlünk — bocsánatot kérek a kifejezésért — bezsebelni úgy, hogy üres Ígéret, értéknélküli kijelentés marad a t. kormánynak egyedüli katonai programmpontja, ez nem lehetséges, erre csakugyan áll az, a mit a hadügyminister ur mondott a hadsereg állapotáról, hogy ez igy tovább nem mehet, és a mennyire csekély erőnktől telik, igyekszünk is megmutatni, hogy ez igv tovább ne menjen. Kit A t. hadügyminister ur. mint már mondtam, feladatát egészen egyoldalú, kizárólagos katonai szempontokból Ítéli meg. Csak onnan származhatik az a túlságos fekete pessimismus, melvlyel ő a hadsereg állapotát festette. Azt mondja a t. hadiigv- minister ur, hogy csak véletlennek volt köszönhető — én sem térhetek ki teljesen ezen kérdés elöl, noha Apponyi Albert gróf és Holló Lajos t. képviselőtársam már foglaîkozott ezzel — hocrv az un* nexió alkalmával a déli határainkat környező népek meg nem támadtak bennünket ; és azután leírja annak elképzelt veszedelmet. T. i. nagyon látták azok az apró és a mi hatalmunkhoz mégis csak nem mérhető déli államok, hogy a magyar és osztrák hadsereg micsoda siralmas állapotban van és arra számítottak azután, hogy egy kiütő háborúban minket le fognak verni. Azután elismerését nyilvánította a t. hadügyminister ur azoknak a tényezőknek, melyek válívetett összműködése elhárította ezt a szörnyű veszedelmet. A magvar nemzet szokva van ahhoz, hogy az elismerésben nem tapasztalt valami nagy bőkezűséget, de mikor már enumeratióba bocsátkozott a t. közös hadügyminister ur, talán megemlithette volna, a miről lehet, hogy nem szándékosan, de mégis megfeledkezett. azt a magatartást, melynek bizonyítása czéljából ő, ki a történelmi methódust választotta vezérfonalául fejtegetéseinek, találhatott volna példákat sok százados múltjában annak a kapcsolatnak, mely Ausztriát Magyarországhoz fiizi arra, hogy a magyar nemzet és a magyar nép akkor, mikor dynastiájának biztonságáról és a dvnastia érdeke gyanánt oda állított követelmény teljesítéséről van szó, nem fukarkodott a maga áldozatkészségében, a maga hűségében és igy talán ez is tényezője volt annak az erőkifejtésnek, a melylyel azután oda kiálthatott Ausztria és Magyarország külügyi kormányzata azoknak a déli határainkat környező népeinknek, hogy : ne bántsd a magyart ! Xem is bántották, t. ház, hanem a t. hadügyminister ur azoknak' az állapotoknak, a melyek orvoslására az a csekély kis 300 millió K áldozatkészség, melyet a hadügyminister ur is concedál, szintén egyik tényező volt, perennálását tárja elibénk mindaddig az ideig, mi g a véderóreform s a létszámemelés be nem következik, azt mondja, debaclehoz vezet ez a helyzet. Mikor pedig gróf Zichy Tivadar bizottsági tag ur felszólalt, azt méltóztatott a t. hadügyminister urnák válaszolni, hogy ezt a helyzetképet csak a létszám viszony okra értette, de akkor megfeledkezett beszédének egy másik részéről, mely igaz, hogy a létszámviszo- nyokka! kapcsolatban azt a kijelentést tartalmazza, hogy kiképzésről a hadsereg jelen viszonyai közt absolute szó nem lehet. En ezt tagadom, és annak a meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy ha 1908-ban komoly összeütközésre került volna a sor, a mi hála Istennek elmaradt, akkor az osztrák és a magyar hadsereg a maga kiképzett voltáról igen fénves tanúbizonyságot tudott volna tenni. Es ha azt álhtja a hadügyminister ur, hogy azok a kisebb népek nem féltek tőlünk azért, mert a hadsereg abban az időben olyan állapotban volt, én nem megyek a hadügyminister ur aggodalmai sötétségében odáig, hogy ezzel szembe állítsa azt a lehetőséget, hogy mikor a legilletékesebb katonai ténvezó ajkáról a hadseregnek ilyen állitólauos helvzetéról értesülnek a déli népeknél sokkal hatalmasabb nemzetek és államok, vájjon az a hangulat nem szá!lja-e még
