A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
170 VI. ÜLÉS. tói, a melynek hadi erejét saját érdekeinek nehéz időkben való kellő megoltalmazására kellene fordítania. 100 milliót évenkint odanyujtani, nem volna túlságosan nagy áldozat, de 10 év alatt 1 milliárd elvonása az ország gazdasági erejének ápolásától, ba bizonyos mértékben javunkra vábk is, mégsem számítható azon terhek közé, a melyek elsősorban nemzeti érdekből erednek. En igenis azt hiszem, hogy jóval túlmegyünk azon a határon, a melyet a szövetség ápolása érdekében be kell tartanunk. Nem azt mondom én ezzel, hogy keressünk más szövetségeseket. Ne, egy ellentétes szövetségre se kössük le erőinket, a miből ismét más veszélyek állanának elő, hanem kövessünk saját államunk érdekeinek megfelelő politikát. Bocsássanak meg, t. országos bizottság, Ausztria és Magyarország politikáját meg kellene változtatni, abban az irányban, hogy a népek érdekeinek politikáját kövesse. Tudjuk, hogy a katonai téren való óriási erőfeszítések elsősorban a leggyengébb szervezeteket támadják meg. Az ilyen erómegfeszitések nagyfejlettségü, gazdaságilag erős államoknak nem ártanak. A gyengébb államok lakói azonban elhagyják hazájuk földjét, idegenbe mennek, a hol a terhek nagysága nem nyomja el egész gazdasági existentiájukat. Ausztria és Magyarországnak, mint a hódítás politikájával szakitó nagyhatalomnak fokozott mértékben kellene a népek anyagi és gazdasági érdekei fejlesztésére áttérni. Ebben sajnos, erősen korlátozva vagyunk. Ez már nem is utopia, a mint Apponyi Albert gróf mondotta, hanem a helyzet vakmerő félreértése lenne, ha arról mernénk beszélni, hogy a fegyverkezés terén a megszorítás terére lépjünk. Nekünk Ausztriának és Magyarországnak itt, a hol vagyunk, a népek békéjének védője gyanánt kellene fellépnünk. Mi ldviil állunk azon nagy feszültségen, a mi a nyugati államok között fennáll, Ausztria és Magyarország helyzete egészen másképen alakulna, ha nem követné vakon azon fegyverkezést, a melyet a nyugati, nagy feszült- ségi viszonyban álló népek követnek. Ki van azonban zárva, hogy bárki azzal a merészséggel álljon elő, hogy tessék azt a fegyverkezést egyoldalúan beszüntetni, ez teljesen irreális, keresztül nem vihető dolog. De azt láthatjuk, hogy egyik szomszédállamunknak, Olaszországnak közérzelmeiben szintén növekedik az az érzés, hogy félszázaddal azután, hogy megteremtette egységét, nem a fegyverkezés erejében, nem az improductiv katonai kiadások örökös emelésében, hanem az ország belső consolidatiójában kellene keresni feladatát. Ha itt a társadalom kikapcsolná a hódítás azon vágyát, a mely benne él, akkor jöhetne velünk és akkor kezdeményező lépéseket tehetnénk más államokban is. Es sorra jöhetnének azok az államok, a melyek nem saját czéljaikat szolgálják. Mert méltóztassék elhinni, hogy Ausztria-Magyarország nem a saját czéljait szolgálja, mert abban a katonai entente-ban, a melyben van, csak hátvédül szolgál, ép úgy, a mint Oroszország egy másik szövetségnek hátvédjéül szolgál. Ha ilyen módon az érdekek kölcsönös felismerésével kezdeményező lépéseket lehetne tenni, az eszme tovább terjedhetne. Az országok anyagi érdekeit előbbre lehetne vinni és akkor Ausztria és Magyarország igazán a békés fejlődésnek nyitná meg az útját és a népek háláját érdemelné ki. Végezetül legyen szabad még egyet mondanom. Az a politika, a mely a múlt században volt és a melyről azt méltóztatott mondani, hogy változást szenvedett, t. i. a hódítás politikája kifelé, hát én azt gondolom, hogy ez a politika nem szenvedett változást befelé. Ez a politika a két állam népeinél egy bizonyos egységet, bizonyos állami rendet állapított meg, a mely abban nyilvámilt, hogy egységes diplomatiai, udvartartási és katonai hatalom szerveztessék. Erről azt hitték, hogy a két állam összetartozásának elengedhetetlen feltétele az, hogy német szellemben és centrális irányban legyen szervezve, mert ez képezi annak csak erejét. Kényes időkben azonban épen abban állott a gyengesége, hogy annyi erőt vontak el ezen szervezetek fentartásától, hogy az kellőkép működni nem tudott. A politikában tehát változásnak kellene beállani befelé is, hogy ne találkoznánk többé a két állam és különösen Magyarországnak úgy diplomatiai, mint katonai szervezetében a régi centrális birodalom szervezetével és annak szellemével és intézményével, hanem állami souverai- nitásunk jogait a diplomatában és a hadseregünkben kifejezésre is juttatnánk. Ezen esetben e?en intézményekhez is jobban ragaszkodnánk és az azokkal járó megterheltetésekhez is szívesebben járulnánk hozzá. De, t. országos bizottság, mi azt látjuk, hogy a mikor Magyarország megindul megbontani az egységet, a mely a gazdasági lekötöttségben is kereste a birodalom erejének fentartását, a mely a pénzügyi, vám- és kereskedelmi egységben kereste a birodalom egységének fentartását, a mikor megindulunk törvények alapján, hogy Magyarország jogait ezen a téren is kifejtsük, akkor mindig akadályokba ütközünk és az a hatalmi szervezet, a melynek fentartásához milliókat és milliókat költünk évenként, odaáll Magyarország önállósága elé és a birodalmi hatalom védelmében megtagadja Magyarország egyszerit, törvényben biztosított jogainak érvényesülését. Ezek azok a szempontok, a melyek berniünket a külügyek vezetésének a criticájánál is irányítanak. Nem vonjuk kétségbe, hogy azok, a kik annak élén állanak, a legtisztább szándékkal vannak eltelve, tudjuk, hogy a régi irányzat vezeti őket és ezzel szemben ók is a legnagyobb nehézségbe ütköznek. De nem volnánk hiiek traditióinkhoz, nem volnánk hűek nemzeti álláspontunkhoz, ha nem iparkodnánk minden alkalommal az irányadó tényezőket felvilágosítani, hogy egy tartós és sikeres külügyi politikának követése csakis a nemzeti szempontoknak, a nemzeti érzéseknek elismerése és figyelembevétele mellett lehetséges. (Helyeslések a baloldalon.)
