A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1907 - hiteles kiadás (Bécs, 1907)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
104 ix. Clés. Ennek kapcsán legyen szabad még Tomisics t. delegátustársamnak a szintén a közös intézmények tekintetében tett némely észrevételeire a magam részéről is a választ megadni. Nem először találkozom azzal a jelenséggel, hogy t. horvát állampolgártársaink, ha Boszniáról és Herczego- vináról van szó, bizonyos előjog hangján beszélnek, olyanformán, mintha őket e két occupált tartomány tekintetében bizonyos előjogok illetnék meg. Mélyen t. országos bizottság ! Ha veszem Bosznia összealkotását, ha veszem azt, hogy annak 1,700.000-nyi lakosságából 2—300.000 lélek körül van horvát lélekszám, 700.000 az orthodox s 600.000 körülbelül a mohamedán, akkor először is consta- tálom azt, hogy magának a számoknak a meztelen ereje nem ad jogczimet tisztelt horvát testvéreinknek arra, hogy maguknak Bosznia és Herczegovina tekintetében a monarchia két állama határai között különös jogállást vindicáljanak. Azt hiszem, a culturalis suprematia tekintetében, a történeti fejlődés tekintetében sem találhatunk erre nézve részükről elegendő jogczimet és leg- kevésbbé a magyar közjog ad arra nekik jogczimet, mert hiszem, hogy mindazon aspiratio, a melyet jog vagy cultura tekintetében itt a horvátok Bosznia és Herczegovinára vonatkozólag támaszthatnak, másképen nem valósítható meg, mint Magyarország közjogán. A mi joggal ők egyáltalában Bosznia és Herczegovina költségvetési administra tiójához szólhatnak, az csak a magyar közjognak a jogi alapja és azt hiszem, hogy nekünk igenis útjában kell állanunk olyan törekvéseknek, a melyek a monarchia két államának még további decentralisatióját czélozzák, a melyek további centrifugális törekvéseknek adnának tápot és nem ilyeneknek tartom Bosznia és Herczegovina tekintetében az úgynevezett előjogokat, a melyeknek sem culturalis, sem történeti, sem közjogi alapjuk nincsen. (Úgy van!) Ma erről a helyről, a honnan mi szólhatunk nemzetünkhöz is, szabad legyen épen e három kiemelt momentum kapcsán azt az observatiót intéznem hozzá, hogy hiszen, ha van még több tekintetben dissonantia, ha még a viszonyok korántsem oly bevégzettek, sem a hadügy, sem a diplomatia vagy consularis kiképzés, sem Bosznia és Herczegovina tekintetében, ha Magyarországnak igen sok kivánni valója van még e tekintetben, úgy meg kell nekünk őszintén nemzetünkkel értetni azt az igazságot is, hogy ebben igenis a tények erejénél fogva nemzetünknek annyiban van része, hogy iparkodik még három nagy közös intézmény területén a culturájánál és lélekszámánál fogva őt megillető helyet elfoglalni. Ennek kapcsán legyen szabad egészen röviden, mert hiszen mindannyian fogunk foglalkozni nemsokára a tiszti fizetések felemelésének kérdésével, egyetlen rövid megjegyzésre szorítkoznom, és ez az, ne méltóztassék azon senkinek megütközni, hogy ha Magyarországon e tekintetben nem találni meg azt a meleg figyelmet, a melyet különben mi humanus érzésünk tekintetében magunknak vindi- cilunk, a melynek tekintetében senki mögött hátramaradni nem akarunk. De egy nagy külömb- ség van köztünk és Ausztria között, az — és itt nem épen politikai oldalára mutatok a kérdésnek, hanem egyenesen társadalmi gazdasági oldalára — méltóztassék azt venni, hogy mig mi a quota szerint 36’4 arányban jogosítva volnánk azt kivánni, hogy a tisztikarban képviselve legyen a magyar elem, addig nagyon jól tudjuk, hogy a valóság e tekintetben messze a számok mögött marad. Ha tehát bizonyos hidegséget észlelünk, akkor méltóztassék annak tulajdonítani, hogy sajnos, Magyarországon még ez társadalomgazdasági tekintetben nem oly elsőrangú kérdés, mint Ausztriában. Hiszen Ausztria nagy egészére, számos családjára, 17—18 ezer családra nézve képez ez existen- tiális érdekeket, mig ugyanez hasonló arányban Magyarországra nézve nem mondható. Azt hiszem tehát, hogy ahhoz, hagy a hadsereg ilynemű kérdései egyenlő rokonszenvvel és hasonló melegséggel tárgyaltassanak Magyarország részéről is, mint a hogy tárgy altatnak Ausztria részéről, elsősorban az kell, hegy e tekintetben is a bennünket megillető paritás, a számszerű paritás az életben is helyreálljon. Akkor mi humanitás tekintetében , biztosíthatom Ausztriát, nem fogunk ragaszkodni a quotához, hanem egyenesen ráállunk a paritás alapjára és a humanismusnak, emberszeretetnek és a viszonyok teljes méltányos felfogásának akkora mértékével fogunk mérni, mint mondjuk akár a közös udvartartás tekintetében, a hol Magyarország a maga paritásos részét kiveszi a terhekből. (Úgy van!) Utoljára még legyen szabad egy különleges kérdésre felhívnom a mélyen t. hadügyi vezetőség figyelmét. (Halljulc!) Egy kérdésre, a melylyel ismét humanitárius, társadalmi szempontból foglalkozni kell, de a melynek visszhangjával eddig a hadsereg körében nem találkoztunk. Ez az a kérdés, hogy a hadsereg elitéltjével, rabjaival, fegyenczeivel mi történik, ha büntetésüket kiállották és nem mehetnek vissza a hadsereg kötelékébe. Itt a helyzet lényegileg más a tisztekre, és más a legénységre nézve. A legénység egy nagy része, ha kimegy a polgári életbe, valljuk meg, nem igen találja meg azt a foglalkozási kört, a mely ott uj existentia alapítására képesítené. Hiszen a hadseregnél a kiképzés iránya egyoldalú, a katonai szakba vágó, és természetesen nem tarthatja szem előtt a polgári életnek különleges követelményét. Büntetésének kiállása után az illető az eddigi szabályok, a fogházszabályrendelet 52. §-a szerint kap öt forintot. Vegyük azt, hogy a katonai büntettek, vagy vétségek más természetüknél fogva kevésbbé diflamálók, mint a polgári élet büntetendő cselekményei, mert a katonaságnál nagyon sok dolgot minősítenek bűntettnek, vagy vétségnek, a mit a polgári büntetőtörvénykönyv nem minősít annak. Egészben véve áll az, hogy a katonai büntetések sokkal szigorúbbak, és azok további
