Evangélikus gimnázium, Orosháza, 1943
2 gyár látásbeli, észjárás- és gondolkodásbeli formák, a nemes magyar hagyományok és a haladás korszerű formái egységét kifejező harmóniája, elvész lelki, életegyensúlya. Úgy látszott, elfelejtette, külön mondanivalója van a világ számára, megvan a saját egyéni hangja, külön magyar lelki alkata, külön magyar történelmi célja, rendeltetése, külön hang kell, hogy legyen a Mindenható nagy zenekarában, mert csak igy van életének értelme. Máskülönben elvész. Az ember a tulajdonát képező értékekre jobban vigyáz. Gondosabban őrzi, a veszedelem esetén biztonságba helyezi, végveszélytől való menekülés idején is magával viszi. A magyarságot milyen nagy csapások érték a történelem folyamán, ámde a sajátosan magyar lelkialkat, észjárás és gondolkodásmód, látásmód megmaradt, s fennmaradt népünk is. S ha az elmúlt, el lehet mondani, csaknem évszázadnyi-időre gondolunk, szomorúan meg kell állapítanunk: ez az időszak a külső dolgok, az üresen kongó szólamok, a kultúra helyett általában véve a legridegebb civilizáció, az anyagi előnyöket felmutató lehetőségek és célok szinte központias jellege korszaka. A régi nemes magyar hagyományok nagyrészt feledésbe merültek, egykor nagy- rahivatott, fontos szerepet betöltő rétegek elfáradtak, elfajultak, s az ősi javak itt ilyen, amott amolyan idegenség kezébe kerültek. A magyarság az új kulturális és anyagi lehetőségek húsos fazekaitól mind messzebb került. Mi volt a soíjsa a magyar tehetségnek^, kivált ha még hozzá szegény is volt, tudjuk, az ilyen korszakban. Ha a magyarság vészekkel leginkább teli időszakaira is gondolunk, a XVI—XVII. századtól szinte 1848-ig látjuk, mennyi szegény magyar ifjú köszönheti jólelkű, gazdag pártfogóinak felemelkedését. Azokban az időkben egyszerűbb formák között folyt az élet, szinte csak a falu, a környék földesura képviselte a ma már több ágra különült gazdag vezetőréteget. Hány magyar ifjú tanult az erdélyi fejedelmek, a földesurak, áídottíefkű magyar nagyasszonyok, gazdagabb támogatók segítségével külföldön is. S az ezer bajjal küzdő társadalom nemcsakhogy ellátta itthon a vezetés minden feladatát, vállalta minden terhét, az egyszerű, szegény magyar tehetségek tömegeit taníttatta itthon és külföldön. A külföldi egyetemeken nagy számban találunk e századokban stipendiumokból, alapítványokból, adományokból kint tanuló magyar ifjakat. A jólelkű magyar nagyasszonyok, földesUrak, vezető férfiak felkeresték az iskolákat, megkérdezték az iskolamestert, papot, tanítót, tanárt, nincs-e szegény tehetséges tanuló a gyerekek között, aki támogatásra szorulna. Nem udvariassági látogatások voltak ezek a látogatások, nem is az volt a céljuk, hogy egy-egy kis adománnyal a jószívűség önáltatásával távozzanak a látogatók, ők segíteni akartak, és segítettek is. S a magyar szellem hány külföldön is elismert büszkesége, hány kiváló magyar tehetség emelkedett így fel segítségükkel. Nélkülük sivár lenne e korok kultúrtörténete, szegényebb a magyar kultúra. Egy-egy város és környéke valóságos kultúrális autonómiát alkotott. E kultúrális autonómiába részben a központból, a kultúrális gócpontból kiinduló szervezés, részben a környező vidékek természetes vonzódása folytán újabb és újabb területek kapcsolódtak be. E kollégiumoknak vidéken is voltak kis iskoláik, ezeken keresztül az érdemesek felemelkedhettek. S amikor az ország egyik részén a Habsburg önkény, a másik részén
