AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1994-1998. Budapest (2000)

Poprády Géza: Fodor András (1929-1997)

Egyik utolsó levelében, halála előtt három nappal is, az Országos Széchényi Könyvtárról írt, ottani munkájáról. Pedig nem kényszerült volna könyvtárosnak maradni. Ahogy az idők világosodtak, kaphatott volna irodalmi állást, rangosabbat, jobban fizetőt. Vállalt is munkát, méghozzá rengeteget, könyvtárban és könyvtáron kívül. De önszántából, minden kényszer nélkül megmaradt könyvtárosnak. Nemcsak a munkaidejét töltötte el, nemcsak bejárt rendesen a hivatalába, de dolgozott is keményen. Minden kollégája látta, láthatta évtizedeken át, amint lapzártakor ragasztott, hibákat festett temperával, raktári jelzeteket írt, korrigált, osztályértekezleteken szólt hozzá a fennforgó ügyekhez. Járta az országot is, képviselte a könyvtárakat, tárgyalt, felmért és útijelentéseket írt. Alapító szerkesztője volt a könyvtárosok állománygyarapítási segédletének, az Új Könyveknek, annak a kiadványnak, amelyik ma a legteljesebb áttekintését adja a hazai könyvkiadásnak, és szerkesztette benne saját szakját haláláig. A Sallai Társaság elnökeként felidézte az egykori könyvtárosok munkáját, ápolta lelki gondjaikat, megosztotta velük naplóbejegyzéseit az együtt végzett, közös munkáról. A „halálig nyitva maradni" maga szabta erkölcsi parancsot komolyan vette. Saját ügyének tudta az új, pénzügyileg nehéz időket is, amikor már nem kellett volna törődnie könyvtári lapja ínséges világban való megmérettetésével és megmaradásával. Miért tette mégis? Talán azért, mert könyvtárosi énjét is fontosnak tartotta. Mert munkáját a nemzeti könyvtárban egyenrangúnak tekintette az írószövetségben, a Kortárs szerkesztőségében, a különböző irodalmi kuratóriumokban, szakosztályokban végzett munkájával. Amikor módja nyílt rá - és ez gyakran előfordult íróként, költőként, írószövetségi tisztségviselőként kiállt a könyvtárak, a könyvtárosság, a könyvtári folyóiratok, a szakmánk mellett. Akik tárgyaltak vele, sokszor nem is értették: ők - úgy vélték - nem egy könyvtárossal ültek le egy asztalhoz. Ám Fodor Andrást ez nem zavarta. Ha miniszterrel, legutóbb a miniszterelnökkel beszélt, elősorolta a könyvtárosok gondjait, bajait. Ha kellett, taktikázott, élt azzal, hogy oda kell figyelni rá, szavait nem lehet hallatlanra venni. És lényegesnek tartotta a vele készült interjúkban elmondani, hogy ő könyvtáros. Szinte minden alkalommal nyomatékosan említette ezt. Hogy Ő mit köszönhet a könyvtárnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak, azt elmondta nem egy írásában, nyilatkozatában, vallomásában. Hogy mit köszönhet neki a könyvtár, a könyvtárosság, azt sem nehéz elmondani. Elsőül talán azt, hogy a példa erejével, megcáfolhatatlanságával igazolta: szellemi nagyság és könyvtárosság, országos név és könyvtári aprómunka nem összeférhetetlenek. Fodor Andrásnak hatalmas presztízse volt. Ebből a szakmára is visszaáramlott valami. Példája nyomán a könyvtárosok is eltűnődhetnek: könyvtárosnak lenni a szellemi elithez való tartozást is jelenti. Mégpedig nem úgy - és talán ez a legfőbb tanulsága Fodor András könyvtárosi pályafutásának - hogy más egyéb munkásságuk gátjának, netán kényelmes keretének, szinekúrának tekintik a könyvtárosságot. Az Országos Széchényi Könyvtár századunk sok jelesét tudhatta munkatársai között. Tudósokat, művészeket, írókat, politikusokat. Túlnyomó többségük vendég 56