AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1994-1998. Budapest (2000)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Borsa Gedeon: Régi hazai szerzők és munkáik

ívek példányszáma a kötetté történt összehordás során nem volt pontosan azonos. Hiába állapították meg ugyanis a nyomtatás megkezdése előtt a példányszámot, a munka során szinte elkerülhetetlenül mindig keletkezett bizonyos számú selejt. Miután ez az ívek példányszámát általában egyenetlenül sújtotta, a példányszám megállapítására vonatkozó eredeti elképzelés sok esetben felborult. Mindig csak annyi teljes kötetet lehetett összeállítani, ill. eladni, ahány a legkisebb példányszámú füzetből volt. Michael de Hungária munkájának következő közreadásakor mód nyílott Leuvenben, hogy azokból a füzetekből, amelyek hiánya miatt az előző alkalommal már nem tudtak teljes kötetet összehordani, valamivel többet nyomtassanak. Ilyen módon a korábban már feleslegesnek minősült ívek felhasználhatóvá váltak. Miután akkoriban a papír - különösen a munkabérhez viszonyítva - igencsak drága volt, ez a megoldás feltehetően kapóra jöhetett a nyomdásznak. Az azonos műhelyből származó több kiadás ilyen azonos füzetbeosztás mellett különösen kedvező lehetőséget nyújtott az antikváriusoknak is, hogy két vagy több hiányos példányból legalább egy teljeset állítsanak össze. Alighanem így történt ez a „Sermones tredecim" első kiadása esetében is, amikor a múlt század végén az igényes, de ugyanakkor tehetős Apponyi Sándor olyan példányt vásárolt, amelynek egyik füzete - ugyanannak a műhelynek azonos betűkkel előállított - későbbi kiadásából való. Csak ha az ember már túljutott a fentiekben vázolt csapdán, amelyet az esetleg különböző kiadásokból összeállított példányok jelentenek, lehet érdemben hozzálátni a kiadások alapos összevetéséhez. Visszatérve tehát a hat leuveni kiadásra, ezek terjedelme azonos, de a szöveg beosztása alapján két fő csoport különböztethető meg a betűtípusok szerint már említett három korcsoporton kívül: a korábbi négyben a mutató Michael de Hungária írását követte, majd ez a két későbbiben az egész kiadvány élére került. Hasonló besorolást lehet végezni a már említett betűtípusok alapján megállapított három főcsoporton kívül még más nyomdászati ismérvek (a sorok száma, a füzetjel elhelyezése, az abban használt betűk fajtája stb.) alapján is. Mint köztudott, a szedőknek munkájuk során hűen követniük kellett a szöveg kéziratát, ez azonban nem vonatkozott a füzetjel elhelyezésére, ahol is ebben szabad kezük volt. Itt azután ki-ki egyéni szokását követhette: amit a mesterétől tanult, vagy ami neki leginkább alkalmasnak, esetleg szépnek tűnt. Egy kiadványon belül azonban általában azonos módon helyezték el a füzet első felének levelein a rektólapok utolsó sorának jobb oldalán a füzetjelet, amely mellé a füzet levelének még a sorszáma került. Több lehetőség is volt ehhez, hogy azután pontosan hová helyezték a szedéstükör jobb alsó sarkába: maradt-e a füzetjel felett üres sor vagy sem, a sor végére zárta ki, vagy attól valamivel balra, tehát a sor közepe felé, netán a szedéstükrön kívülre. (A legutóbbi megoldás csak a könyvnyomtatás első évtizedeiben fordult elő, de éppen ebben a leuveni nyomdában és Michael de Hungária kiadásaiban igen.) Tehát a füzetjel pontos elhelyezése egyedül a szedőn múlott, ami reá jellemző lehet. Kis műhelyekben, a magyarországi viszonyok között ez volt általános, egyetlen szedő tevékenykedett csak. Amennyiben személyében változás 340