AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Mária Terézia magyar dikaszteriális tanácsosai 1740-1780

szorultak vissza, sőt Ferenc kancellár volt 1762-től kezdve, de különösen érdekes - és bizonyára nem lehet véletlen, - hogy amíg 1760-ig a királynő még három Esterházyt nevezett ki a Helytartótanácshoz (Dánielt 1749-ben, Károlyt 1750-ben, egy másik Károlyt, tinnini püspököt 1755-ben), 1760 után a nemzetség valamennyi tagja eltűnik a tanácsból, helyüket más mágnáscsaládok tagjai foglalják el. Mint az előbbeni felsorolásból látható, III. Károly tanácsosainak nagyrésze az 1740es évek folyamán, körülbelül 1750-ig kihalt, vagy megvált tanácsosi állásától. 1760-ig a megmaradtak is három-négy kivétellel eltűntek a tanácsokból. A királynő uralmának félidejében tehát már csak mutatóban akadt a régiekből. Az olyan, mint gróf Balassa Pál, aki a királynő uralkodásának háromnegyed részéig működött, mindenképpen kivétel volt. Ekkorra a tanácsok személyi állománya már teljesen kicserélődött, és már csupa olyan tanácsost lehetett csak találni, akit már Mária Terézia nevezett ki. A magyar főhivatalok (dikasztériumok) Mária Terézia korában Mária Terézia trónraléptekor Magyarország közigazgatása a dualitás képét mutatta. Ennek a dualitásnak meghatározó tényezői a fejedelmi, a királyi és másfelől a rendi igazgatás. A kétfajta igazgatás egymás mellett s egymással összefonódva működött. Bár bizonyos területeken mindegyik magának igényelte a vezetést, funkciómegosztásról is beszélhetünk. Az a terület ugyanis, ahol a súrlódásra a legtöbb lehetőség nyílt: az igazságszolgáltatás, lényegében rendi kézen maradt. A királyi hatalom inkább csak ellenőrzi az igazságszolgáltatást, semmint saját kezében tartja. Ezzel a rendeknek egy igen jelentős igénye teljesült, s ez a kompromisszum így nagyon is megfelelt a Habsburg kormányzati hagyománynak is, amely - rövid periódusokat leszámítva - nem a rendek megtörését, hanem azok szolgálatába állítását kívánta, amit viszont legjobban a nekik tett engedményekkel lehetett elérni. Mert igaz ugyan, hogy az ország bíráskodása élén a király környezetéhez, az udvarhoz, az aulához tartozó emberek állanak - a nádor, az országbíró, a városok ügyeiben a tárnokmester, azonkívül a személynök is - de mindezek az emberek a rendek soraiból kerülnek ki, s így személyükben a kompromisszumok feltételei eleve adva vannak. Az, amihez a királyi hatalom viszont következetesen ragaszkodott: a politikai igazgatás, a törvények végrehajtása közigazgatási úton, az a Helytartótanács felállítása óta szilárdan uralkodói kézen volt. A három alapvető funkció közül a törvényhozó hatalmat az országgyűlés gyakorolja, de a királlyal együtt, s ebben a korszakban a kezdeményező az uralkodó. Mégis, itt korregenciáról beszélhetünk. A végrehajtó hatalmat az uralkodó gyakorolja, aki a rendek autonóm szervezeteit, a helyi igazgatást: a megyéket, a szabad királyi városokat a maga irányítása alá vonja a Helytartótanács révén, ha nem is változtatja őket puszta akaratvégrehajtókká. A bírói hatalomban messzemenő engedményt kapnak a rendek: a megyéktől a kerületi táblákon át, a Kúriáig és a Hétszemélyes Tábláig mindenütt a rendek képviselői döntenek, csak a legfelső ellenőrzés a király udvari méltóságaié, akiket, középkori funkcióik meghagyása, vagy újjáélesztése mellett III. Károly mesterien igyekezett beépíteni reformtörekvéseibe. A rendek önkormányzati szervei mellett, ill. fölöttük álltak Magyarországon a központi királyi közigazgatás szervei, a kormányszékek. A fejedelmi abszolutizmus idején így Mária Terézia alatt is - kezükben tarthatták volna az ország tulajdonképpeni közigazgatását, ha kívülről nem korlátozta volna őket az ország rendi alkotmánya, sem pedig a saját magukban belülről ható rendi érdekek. A három fő kormányszék a következő volt: 1. A Magyar Királyi Udvari Kancellária (Cancellaria Regia Hungarica, vagy: Hungarico-Aulica): az uralkodó személyes közigazga290