AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Mária Terézia magyar dikaszteriális tanácsosai 1740-1780

Általában a legtöbb hivatalnál, de Magyarországon különösen a közvetlen út nehéz. A tanácsosoknak csak egy kis része kerül fel az irodai szolgálatból, s azok is többnyire csak címzetes tanácsosok. A legtöbben a birtokigazgatásnak, vagy a személyi összeköttetéseknek, az udvar felé való nexusoknak köszönhetik pályafutásukat; nagyon sokat számít a származás, a prominens családból való eredet, ami mellett az iskolai képzettség keveset tesz. Ez, mint conditio sine qua non, az irodánál sokkal fontosabban esik latba, mert a latin nyelvtudás formai biztosítéka; a tanácsosnál ellenben inkább gyakorlati ismereteket kívánnak meg, amelyeket iskolában elsajátítani nem lehet, sokkal inkább a mindennapi élet praxisa révén szerezhetők meg. Paradox módon a tanácsosoktól inkább gyakorlatot, semmint elméleti képzettséget kívánnak. Azokban az országokban, mint Franciaország, vagy Spanyolország, ahol az abszolutizmus már régebbi és hatásosabb, ahol régebbi hivatali apparátusok vannak, a szubalternek és tanácsbeliek egymáshoz való viszonya zártabb, kialakultabb. Magyarországon, ahol Mária Terézia trónralépésekor a legrégebbi dikasztérium, a Királyi Kamara szervezete sem merev; csupán 1720 május 16-án kelt királyi határozat szögezte le, hogy az írnokok és a gyakornokok a tanácsosokat és a titkárokat feletteseikként ismerjék el. 1740-ben a Magyar Királyi Kancellária mint az uralkodó személye körüli hivatal, szervezetében nem tekint vissza 50 évesnél régibb múltra; a Királyi Helytartótanács pedig éppen csak 16-17 esztendős. Erős szervezeti hagyományai tehát egyiknek sincsenek. Mindhárom hivatalnál sok a középkori vonás, mely az egyes állásoknál nem az állás funkcióját, hanem a betöltő személyiségét helyezi előtérbe. így egy régi írnok például jelentősebb lehet, mint egy új és fiatal tanácsos. Kétségtelen, hogy ebben sok a reális elem: a korszak általános tendenciájára már nem jellemző. Tanácsbeli vezetők és szubaltern adminisztratív hivatalnokok közt ez mindenesetre bizonyos feszültséget árul el a magyar hivataloknál. Mária Terézia tanácsosai Ha azt a kérdést vizsgáljuk: kiket tekinthetünk Mária Terézia tanácsosainak, nyomban felvetődik egy alapvető probléma. Ez pedig a kinevezések gyakorlatának témaköre. Egy uralkodónak nyilvánvalóan kétféle tanácsosa van: az egyiket elődeitől örökli, a másikat ő maga nevezi ki. Azonban azokat, akiket elődeitől örökölt, nem tekinthetjük a saját tanácsosainak, mégha működésüket el is fogadta. Uralkodóváltozáskor Európa-szerte a XVIII. század elején még az volt a szokás, hogy az összes, régebbi kinevezéseket meg kellett erősíteni. A hivatalnok kinevezése még középkori szokás szerint "durante beneplacito regio", vagyis az uralkodó tetszésének tartamára szólt. Ha az uralkodó meghalt, és új következett, az új uralkodó új tanácsosokat alkalmazhatott: ezek az ő személyes szolgálatában álltak, tehát tőle függtek. Előde embereit megerősíthette, vagy el is bocsáthatta. Hogy a magyar dikasztériumoknál Mária Terézia nem élt az elbocsátás jogával, annak okát elsősorban abban láthatjuk, hogy a dikasztériumok rendi képviseleti alapon egészültek ki. Főpapi tanácsos helyére csak főpapot, főnemesi helyére csak főnemest, köznemes helyére csak köznemest lehetett kinevezni. A tanácsosok helyzetét pedig régebbi törvények is meglehetősen biztosították. A Kancelláriával már II. Ulászló és II. Lajos dekrétumai is foglalkoztak: 1608 óta ismételt törvények írták elő hazai, magyar tanácsosok alkalmazását. Ennél a dikasztériumnál régi törvények ereje érvényesült; a Helytartóianácsnál pedig az alapításkor tett törvénycikkek biztosították a rendek szerepét. Az uralkodó még legszabadabban a Kamara tanácsosainál rendelkezhetett volna, bár a rendi megkötések ott is fennálltak. De Mária Terézia trónralépésekor olyan helyzetben volt, hogy saját, labilis pozíciója meggyengítése nélkül nem gondolhatott nagyarányú személy288