AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Mária Terézia magyar dikaszteriális tanácsosai 1740-1780

számba menne, - hanem a tanácsosait, akik nem ilyen védettek. Az is igaz viszont, hogy az uralkodói szándékok végrehajtásában nagyon jelentős a tanácsosok által kidolgozott "miként", a módszer kérdése. Az abszolutizmus tendenciája mindenesetre a nemesi privilégiumok, a nemesi szabadságjogok fokozatos felszámolása és az egységesítés. A tanácsosnak ebben kell közreműködnie. Helyzete a szó szoros értelmében paradox ott, ahol a tanácsokban, régi jogon még a rendi tagozódás érvényes: prelátusok, főnemesek és köznemesek képviselete biztosítva van, és a tanácsosoknak közülük kell kikerülnie, ahol tehát nincs "Gelehrtenbank" jellegű intézmény. Magyarországon ez a helyzet. Az 1690-es kancelláriai reform és a Helytartótanács 1723-1724. évi szervezése ezt a rendi képviseletet elfogadta. így tehát Magyarországon a nagy kérdés az, hol legyenek a szakértők? Mivel a tanácsosok sorában a "születettek" mellett a "szakértők" kategóriája is szükséges, az utóbbiakat valamelyik "rend" keretén belül kell elhelyezni. Az, hogy az utóbbiak a köznemesi tanácsosok között keresendők, főként a hazai képzési viszonyok következménye volt. A tanácsosok és a szubaltem tisztviselők Az uralkodói tanácsok funkciómechanizmusa általában mindenütt a következő: Minden kérelem, javaslat, levél, átirat a dikasztérium tanácsához érkezik, mert ez a tulajdonképpeni intézkedő szerv. Az iratok azonban előbb az iktatóhoz kerülnek, ki számbaveszi, nyilvántartásba teszi őket, azután kerülnek csak az érdemi ügyintézést előkészítő titkárokhoz, esetleg fogalmazókhoz; az előkészítés után kerülnek csak megvitatásra a tanács elé. Mindez, valamint a tanácsi határozat utáni továbbítás, illetve a megőrzés funkciója nagyobb szubaltern hivatali apparátust tesz szükségessé. Az alárendelt tisztviselők végzik az iratkezelés, -másolás, -rendezés, a számvitel ügyeit. Rendjük hierarchikusan épül fel; létszámukat a szükséglet határozza meg. Valamennyi európai dikaszteriális intézményre közösen jellemző a XVIII. század folyamán, hogy a tanácsbeliek száma viszonylag nagy a szubalternekhez képest; de míg az ügyintézés technikai fejlődésével a tanácsosok száma eléggé korlátozható, addig a szubalternek száma az adminisztráción belül az írásos anyag nyilvántartásával és megőrzésével párhuzamosan gyorsan és nagymértékben növekszik, az arányok eltolódnak a szubalternek javára. Ezzel párhuzamosan jár az a fejlődés, hogy a szubalternek áttekintése az írásos anyag tekintetében lecsökken, csupán részfeladatokra szűkül le, így lehetőségük a tanácsi összfunkciók megismerésére, a "szakemberré válásra" az áttekintés síkján megcsappan. Részfeladatok ellátására korlátozódnak, és így egyre kevesebb a reményük arra, hogy a tanácsosok sorába bekerülhessenek. Míg a korábbi századokban a dikasztériumokban általában mindenütt az irodákban kezdődnek a magasabb hivatali pályafutások, addig a XVIII. században már csak kevés az ilyen pályakép. A legtöbb tanácsos kívülről kerül a központi hatóságokhoz. Ily módon a hivatali apparátus két, egymástól eléggé elkülönülő elemre oszlik: az egyik a tanácsosoké, akik szakértelmüket nem a hivatalon belül szerezték meg, a másik a szubalterneké, akiknek szakértelme csak az ügyek formai, de nem tartalmi intézésére korlátozódik. A szubordináció jellegéből folyik, hogy a formai ügyintézők megbecsülése erkölcsileg és anyagilag is szerényebb, mint a tartalmi ügyintézőké, a tanácsosoké. A két elem közti kapcsolat a titkárokon keresztül zajlik le, akik az ügyeket a tanácsülésre készítik elő, s akikből gyakran lesz tanácsos is. A tanácsosok szempontjából vizsgálva a kérdést, ez úgy jelentkezik: milyen az az út, amelyen keresztül valaki kiemelkedhet a szubaltern helyzetből és bekerülhet a tanács tagjai közé? 287