AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Mária Terézia magyar dikaszteriális tanácsosai 1740-1780

Azok, akik tanácsosokat ajánlhattak, általában egész Európában vagy az egyháznagyok, a főpapok soraiból kerültek ki, vagy az országos méltóságok világi viselői közül. Az uralkodó udvarához közel élve, vele személyes kontaktusban voltak, és az uralkodó számára ők képezték a személyi ügyekben az elsődleges információs bázist. A XV. században a legtöbb európai országban az egyháznagyok is jórészt a főnemesség fiaiból kerülnek ki, főként annak az uralkodói gyakorlatnak a következtében, amely az érseki és a püspöki székek betöltésében a római Szentszék döntési jogát korlátozza. Az invesztitúrának a világi, uralkodói hatalom számára a saját akaratának érvényesítésében fontos szerepe volt. A királyi hatalom, legitimitásának bizonyítása érdekében előszeretettel támaszkodik a természetfeletti tekintélyű Egyházra, s gyakorlatban konkrétan a birtokaik miatt hatalmas, de coelibátusban élő főpapokra, a dinasztiaalapítás potenciális lehetőségével bíró, nős, leányágon sokszor több-kevesebb királyi vért felmutató világi országnagyokkal szemben is, akik esetleg trónjára veszedelmesek lehetnek. Fontos szempont, hogy az egyháziak sokkal képzettebbek, műveltebbek, mint a világiak, kormányzási módszereik kifinomultabbak, mint a harcoló-vadászó főurakéi. Ezért azután a consilium regium is zömében egyházi színezetű, amin igazában csak a XVI. században történik változás. Ebben az évszázadban alakul ki véglegesen Európaszerte a tanácsi ügyintézés gyakorlata is, országonként különböző fejlettséggel, de mindenütt meglehetős stabilitással. A reformáció után a katolikusnak maradt országokban az egyháziak általában, ha csökkenő arányban is, de megőrzik befolyásukat a Consilium Regiumban, a protestánssá lett országokban általában kiszorulnak onnan, vagy szerepük névlegessé zsugorodik. De ebben az időszakban már nem az Ecclesia az egyetlen stabil tényező, hanem a feudális erőket megzabolázó, uralmát módszeresen kiépítő, örökletes dinasztikus királyság is. A XVI. század végétől stabilizálódtak az európai dinasztiák, azok az uralkodóházak, amelyek mindegyikének megvan a maga hagyományos - írásban rendszerint le nem fektetett, de ténylegesen gyakorolt - kormányzati módszere és az ezzel összefüggő személyi kiválasztási elve, mai szóval élve személyi politikája. Az abszolutizmus és az uralkodói tanácsok A XVIII. század elején az uralkodói tanácsok jellege egész Európában nagyon hasonló, és úgy összetételét, mint funkcióit tekintve sok rokonvonást mutat. Akár Reichshofratot nézzük, akár a francia Conseil du Roit, akár a spanyol Consejokat, a brit Privy Councilt, a Conseil de Brabantot, vagy akár a velencei Gran Consigliót tekintjük meg behatóbban, mindenütt nyilvánvaló néhány igen hasonló tulajdonság. A tanácsok a lakosság meghatározott rétegeiből, vagy tehetségesnek ítélt idegenekből rekrutálódnak; mindenütt inkább őrizői, semmint kezdeményezői szerepet játszanak; adminisztratív szubaltern és konzultatív vezetői funkciók személyileg is egyre jobban elválnak egymástól, azaz a tanácsosság egyre inkább "kívülről", azaz nem a hivatalszervezetben felnőtt és kiképződött emberekből kerül ki. Sorolni lehetne még náhány hasonlóságot, a lényeg azonban most csupán az, hogy megállapítsuk: a különböző országokban a különféle tanácsok hasonló tendenciát árulnak el. Az egyik tendencia azonban, amit különösen ki kell emelni, a legtöbb abszolút kormányzat alatti államban a nem nemesi jogászelem szerepe. Az uralkodók a tanácsokba régi jogon bekerülő, a nemesi szolidaritást magukkal hozó emberekkel szemben szívesen veszik őket szaktudásuk miatt. A jogfejlődés eltérő volta következtében egyes helyéken külön testületté válnak a tanácsban (Gelehrtenbank); máshol és máskor megnemesítve kerülnek be a tanácsokba. Magyarországon, ahol a kormányzás a nemesi rendi igényeket elfogadni kényszerült, az utóbbi volt az eset. 285