AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: A kelet-közép-európai régió kérdéséhez

igyekszik — legalább is egy darabig — beilleszkedni. A kétnyelvűség, a kettős irodalmiság szoros összefüggésben van az általunk hungarus-tudatnak nevezett magatartással, amely az éledő nemzeti mozgalmak támadásai ellenére is vívta egyre reménytelenebb utóvédharcait. Ez a hungarus-tudat szintén csupán dinamikájában felfogható jelenség. A középkori univerzalitástól a későreneszánsz és a barokk köznyelvi irodalmaiig, onnan a nyelvi ismérvtől mentes államfogalomig: ebben a korszakban él. A továbbiakban a kultúra bizonyos területein őrzi pozícióit, pl. a pesti német színház műsorpolitikájában, a magyarországi német nyelvű sajtó egy részében, illetve szerb és szlovák kiadványok egyes megnyilatkozásaiban. Ehhez hasonló a csehországi német irodalomnak bohemus-tudata. A politikai jellegű hungarus-tudat tarthatatlanságára először a II. József ellen kirobbanó ellenállás időszakában vetül fény, e „tudat" a XIX. század harmincas éveire anakronisztikussá válik. A politikai ellentétek tragikus harcokban kulminálnak 1848/49-ben, 1867-től mind nyilvánvalóbbá válik a megbékélés lehetetlensége az adott küzdőfelek között — mindezzel szemben sosem szünetel a kölcsönös fordításirodalom, a kulturális közeledésnek, sőt, a kölcsönhatásnak számos példáját tudjuk idézni a történeti Magyarország nemzetiségei művelődését elemezve, nem is szólva az azonos államkereten belül fejlődő irodalmak párhuzamosságairól, a vegyes lakosságú vidékek kulturális sajtójának komplementáris jellegéről. A politikai elkülönülés, a támadó-védekező magatartások egymás ellen feszülése időszakában sem szűntek meg tehát a kulturális kapcsolatok. Az iskolarendszer centralizált irányítása hasonló műveltséganyagot továbbított Magyarország valamennyi nemzetiségének, kb. az 1860-as évek végétől az I. világháború befejezéséig. A Monarchia közös hadserege is egyazon élménye a Monarchia valamennyi népének. Ilyen értelemben kell számot vetnünk a csoportképzésben az államipolitikai szemponttal, tudomásul véve a XIX. században felerősödő divergenciát, de tudomásul véve a közös állam élményét is. A komparatisztika kiterjedhet különböző soknemzetiségű államok jellegének összehasonlítására ; és megvizsgálhatja (meg kell, hogy vizsgálja): mi lehet az oka annak, hogy a Monarchia nosztalgikus visszaemlékezésre késztette egykori polgárainak egy részét, s a mai „nosztalgiahullám" a Monarchia művészeti korszakát, a szecessziót kiállításokkal, albumokkal, könyvsorozatokkal eleveníti föl, míg ilyen „nosztalgia" sem a szintén soknemzetiségű Poroszország, sem az egykori Törökország, sem a cári Oroszország után aligha képzelhető el. 1918 után a Monarchia romjain létrejött államok, Csehszlovákia, Jugoszlávia, „Nagy"-Románia éppen úgy felszabadulásként értékeltek-ünnepeltek megalakulásukat, mint Lengyelország vagy Finnország, de sem Lengyelországban, sem Finnországban nem akadt olyan író, aki Capekhez hasonlóan nyilatkozott volna a kényszerű együttélés évszázadairól. Az a fajta tudat, amelyet hungarusnak mondtunk, bizonyos értelemben a lengyel kultúra egy korszakában is felfedezhető, minthogy Lengyelország szintén többnemzetiségű állam volt, de az irodalmi alkotásokban mégsem jutott oly szerephez, mint a Magyarország területén keletkezett művekben. A főleg írók, publicisták által hangoztatott történelmi sorsközösség gondolata a közös küzdelmekre, a törökellenes harcokra, nem egyszer közös 556