AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fülep Katalin: A feketehalmi oklevél. Diplomatikai és forrástani vizsgálat

területén tölthettek be különféle hivatalokat. Az ügyek intézéséhez, munkájuk szakszerű végzéséhez a hazai jogban is jártasaknak kellett lenniük. Nem csoda tehát, ha a Négyeskönyvet, mely a Tripartitumb&n nem található

52 anyagot is tartalmaz, már a 16. században többször lemásolták, s a példányokat kézről-kézre adták. összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a kéziratok kötése, vízjegye és possessorai korábbi feltételezésünk helyességét igazolják, azaz a kötet erdélyi provenienciáját. II. AZ 1595-ÖS SZÉKELY PRIVILÉGIUM. A FEKETEHALMI OKLEVÉL Az 1595-ös diploma megítélése a történetírásban az eddig ismert kivonat és fordítás alapján A két erdélyi Quadripartitum kézirat vizsgálata után fordítsuk figyelmünket az ötödik kötet fentebb már jelzett, figyelmet érdemlő második bejegyzése felé, amely nem más, mint Báthory Zsigmond 1595. szeptember 15-én Feketehalmon kelt oklevelének másolata a székely szabadságjogok visszaállításáról. Az oklevél pontos szövege mindmáig nem ismert, csak a Baranyai Decsi-féle latin nyelvű kivonata és az MTA Kézirattárában található közel egykorúnak tekinthető magyar fordítása állt a kutatók rendelkezésére. A magyar nyelvű oklevelet Krizbay Miklós küldte el az Akadémiának a következő levél kíséretében: „Tisztelt Tekintetes Titoknok Űr! Ide mellékelve van szerencsém a Magyar Academia kézirattárának gyarapítása végett Kegyedhez beküldeni fejedelem Báthory Zsigmondnak székely szabadságot tárgyazó 1595-beli oklevelét. — Néhai Kilyéni Székely Mihály, ki Pesten, 1818ban nevezetlenül közrebocsátá „A Nemes Székely Nemzetnek constitutioji-t, privilegiumai-t stb." sokat hajhászta e kegylevelet, de nyomába nem akadhatott. Az utána következett szaktudósok nyomozása is sikertelen maradott, s mármár általános megnyugvás lőn a felett, hogy e nevezetes történeti adat, mellynek egykori létezését hongyűlési törvényczikkünk tanusítá, végkép elpusztult. Egy szerencsés véletlen azonban engemet a soká kutatott oklevélnek e — papirosáról s iratmodor járói ítélve — szinte egykorú másolatára vagy méginkább fordítására vezetvén: ismertetéséül, szükséges történeti körülírással beküldöttem a nagybecsű történeti értekezéseket közlött Nemzeti Újságba,, hol idei 538—9-ik számában — nyomdai hibákkal — legközelebbről meg is jelent. Magát, ez évkönyveinkben hézagot pótlandó levelet leginkább helyén lenni véltem ott, hová a fölebb írttak szerint ezennel beküldeni. Tisztelettel lévén Kegyednek, alázatos szolgája: Krizbay Miklós mk. Kolosvár, aug. 23. 1847."

53 Krizbay megállapításához a következőket fűzzük hozzá: a magyar nyelvű diploma nemcsak „papirosáról s iratmodorjárói ítélve", hanem kutatásaink eredményeképpen vízjegye alapján is 52. Illés i. m. 24. 1. 53. MTA, Kzt. Oklevélgyűjtemény, 1116. — az oklevél jegyzete ue. 254