AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Ambrus Zoltán az író és a könyvgyűjtő

közelmúlt voltak, e sorok írójának azonban már távolabbi történelem; azután számos folyóirat teljes, vagy hézagos évfolyamai: például a Revue des Deux Mondes, az Illustration, a magyar irodalmi életből az Űj Magyar Szemle, a Szerda, a Századok Legendái, a Nyugat, a Magyar Figyelő, a Budapesti Szemle és az Akadémiai Értesítő. Azután a francia lexikonok: Tout en Un, Larousse, és olyanok is, melyeknek címe már nem jut e sorok írójának eszébe. Ott voltak a Ványi-féle Magyar Irodalmi Lexikon, a Színházi Lexikon és még sok más segédkönyv. Megvoltak a német és az angol irodalom klasszikusai, eredeti nyelven, díszes kiadásban, és sok nyelvkönyv, szótár. Ott voltak a régi memoárok is, Saint Simon emlékiratai, finom bőrkötésben, vagy a Chronique de VOeil-de-Beuf, egy Louis-XIV-memoár múltszázadi kiadása. Voltak politikai pamfletek is, régiek és újabbak, például a Tharaudfivéreknek az 1920-as évek Magyarországáról szóló művei is és mások. És ott voltak a család régi könyvei mellett az író unokaöccsének, Mihály Dénesnek, a televízió feltalálójának kezdeti technikai publikációi is. A könyvtár zöme azonban szépirodalmi volt, különösen francia — nagyon különböző színvonalú — de ez nem is lehetett másként, hiszen a rendelés folyóiratrecenziók és könyvkereskedői prospektusok alapján történt; Ambrus még ezeket a prospektusokat is megőrizte. Aztán — aztán, igen, eljött a háború, amelyről Ambrus előre megmondta, hogy még szörnyűbb, még pusztítóbb lesz, mint az első világháború volt; és hiábavalóbb is. E sorok írója 1944. november 2-án délután látta utoljára a régi könyvtárat — megkopasztva, megtizedelve; de még állt. Azután édesanyja, 67 éves beteg férjét és hadköteles korú fiát kockáztatni nem akarva, amíg lehetett, a helyiérdekű vasúton egyedül többször kiment Gödöllőre, és a szó szoros értelmében a hátán hozta be azt, amit lehetett. így menekült meg a levelezés, a feljegyzések nagyrésze, fogalmazványok, iratok zöme. November közepétől azonban Gödöllő már hadműveleti terület volt, frontvonal. Az utolsó hírt december 10-én a Lovarda utcai nyaralótárs, dr. Németh Sándor kultuszminisztériumi tanácsos hozta: a ház még áll! Másnap már gödöllői harcokról keringtek a hírek és az összeköttetés teljesen megszakadt. A háború áldozatául esett a nagy könyvtár, a kéziratok egyrésze és szinte minden személyes használati tárgy: a Pestre menekítésért már szeptember óta ismételten tett kísérletek teherautóért, szállítási lehetőségért — nem vezettek eredményre. Pedig e sorok írója, még szeptemberben, kétségbeesett kísérletként, szülei engedélyével azt is megpróbálta, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajánlja fel a gyűjteményt, ha azt onnan elhozzák, a Múzeum pincéjébe. Azt a választ kapta, hogy a gyűjtemény a Magyar Nemzeti Múzeumban sincs biztonságban, mert háború van és nincs teheruatókapacitás. Maradt egyetlen lehetőség: a család menekítette azt, amit lehetett — és úgy, ahogyan bírta. Ami megmaradt, tizenkét évvel később még egy tizedelésen esett keresztül. A történelem selejtez: habent sua fata libelli. . . .A könyvek, a tárgyak visszatérhetnek a földbe, ahogyan visszatér maga az ember is. A hely, ahol élt, és a mű, amiért dolgozott, amiért élt: megmarad. Minden pusztulás ellenére is. 544